„Mily csodás, s egyben mily furcsa nap volt az…”

- Kurt Zehmisch hadnagy feljegyzései 1914. Karácsonyáról

I.

1914,

A nyugati frontvonal Rheims mellett húzódó szakaszán hetek óta csend honolt. Szeptember és november között francia támadások zajlottak a közelben, nagyjából Rheims és Mont Blanc között. Bár decemberre viszonylagos nyugalom telepedett a lövészárkokra, az elgyötört katonák nehezen nyertek békét; a csend kínozta őket legjobban. A Senki Földjének irgalmatlan némasága, a világ, mely az árkokon kívül uralkodott. A fejük felett köröző kaján vigyorú varjak, melyek odakint néhai bajtársaikból lakmároztak, a felperzselt föld, a gigászi kráterek, melyeket mintha maga Árész alkotott volna féktelen őrjöngésében.

A falevelek már rég lehulltak, az otthon és a béke pedig távoli, merész álom volt csupán.  

– Ki ne dugd a fejed, bolond! 

Vetette oda Coutant közkatona unottan a tizenhét éves Louis Aubert-nek. A fiú óvatosan próbálta meglesni a kinti világot, sosem járt még csatában.

– De a tükör piszkos és repedt, semmit nem látok vele! 

Dobta magát sértődötten a lövészárok padlózatára, szemben Coutant-al.

– Hát akkor menj csak, nézz szét. Az utolsó, amit nyomorult életedben látni fogsz, egy felperzselt pusztaság lesz. 

Felelte a másik, amint ütött-kopott pipájába szippantott és kicsit szorosabbra húzta magán a takaróként használt kékes-koszos katonai ballonkabátot. Coutant feje mellett, az árok falának támasztva pihent puskája, másik oldalt pedig erszénye és sisakja. Ő maga huszonkét éves volt, azonban elgyötört arca alapján nehéz lett volna pontosan meghatározni korát. Arca és orra, akárcsak társainak, vörös és sebes volt a hidegtől és a gázálarc gyakori viseletétől. Szemei alatt sötét, véreres táskák lógtak, olyan volt, mintha arcát használta volna festővászonnak az eszelős művész, a háború. Mindezek ellenére azonban szembeötlő volt jó tartása, s fellelhetőek voltak egy szimpatikus fiatalember egykori szép vonásai. 

Louis ezzel szemben másabb volt; ő is eltorzult és szenvedő ábrázatot nyert, ám egyelőre nem annyira, mint tűzkeresztségen átesett bajtársai. Sápadt és betegesen sovány, gyenge volt, ugyanakkor lelkes és életvidám, valamilyen okból még kalandot és a hőssé válás lehetőségét látta a világégésben. 

– Adsz a pipádból? 

Suttogta a fiú, közelebb kúszva Coutant-hoz.

– Bolond volnék. 

Felelt a másik. Aubert erre csak csalódottan elfordította fejét, s csendben visszacsúszott korábbi helyére. Idősebb társa néhány másodperc múlva fásultan sóhajtott és átadta neki a pipát. Louis nagyot szippantott bele, majd elvörösödött és lázas köhögésbe kezdett.

– Elszédülsz, fiú. Majd faragok neked egyet. Ha akarod. 

– Dehogy szédülök! 

 Igazította meg zavartan félrecsúszott sisakját a gyerek, majd szemei felcsillantak Coutant ajánlatára.

– Komolyan Pierre? Hálás lennék, igazán! – Társa csak komótosan biccentett. 

– Otthon még sokszor csináltam ilyesmit. Faragtam pipákat magamnak, játékfigurákat a kisöcsémnek… Ilyesmiket. 

A páros újra elhallgatott. A távolban edények zörgése hallatszott, a pusztából pedig varjak eszeveszett károgása vette kezdetét. 

– Verekednek az ételért. 

Dünnyögte Coutant undorral telve. Nagyot sóhajtott, majd egy, a távolban ülő alak felé fordította beteges szemeit. A férfi egy üres katonai ládán ült a lövészárok egyik elágazásánál. Gázálarcot viselt, bal lába szüntelenül ugrált fel-alá. Ügyetlenül próbálta vacsoráját betuszkolni az elnyűtt bőrmaszk alá. 

– Őt mi lelte? – Vigyorodott el értetlenül Louis.

– Ne vigyorogj, fiú. Te is járhatsz még így.

– Hogy? 

– Egy hónapja gázt kaptunk és azóta nem hajlandó levenni a maszkot.

– Soha?

– Soha. 

 Vont vállat Coutant, amint kieresztett orrán egy kevés pipafüstöt. Fázós ujjait szorosabban dohányzóeszköze kellemesen melengető feje köré fonta.

– Mi ez a nyavaja? – Pislogott tovább a gyerek.

– Isten tudja. Egy darabig még kiáltozott is, amíg a kapitány rá nem rivallt, hogy agyonlövi. A szanitéc meg okoskodott valamit, hogy csak hisztéria. 

– Én azt hallottam, azt csak nők kaphatnak. 

Vakarta meg fejét Aubert. Tetves volt. Társa újfent csak vállat vont és sóhajtott. Az erős tengerészdohánytól nagyot köpött maga mellé, majd lassan belekortyolt kulacsába. 

– Te Louis. – Mozdította cserepes ajkait egészen halkan.

– Mondd.

– Mesélj megint az otthonodról. Mit főz anyád ilyenkor? 

 Coutant szemei messze, valahová a lövészárkokon túlra révedtek.

– A múltkor letoltál, hogy ne fecsegjek. – Sandított a fiú.

– Hát most akarom, hogy fecsegj.

– Cipót szoktunk sütni. Meg anyám fokhagyma krémlevest csinál. Én úgy szeretem igazán, ha kivájunk egy kisebb cipót és tányér helyett abba mérjük ki. Aztán olyan jó a végén megtörni azt a kenyeret. – Louis zavartan elnevette magát, kezeit tördelte. 

– Hát a sültek? 

– Apám pulykát szokott vágni. Annyit mindig megspórolunk karácsonyra, hogy tudjunk venni egyet. Nem sok hasznomat látták eddig otthon, Pierre, meg kell hagyni. Már a nővérem is… Annyi idős, mint te. Na, már ő is le tud vágni csirkét, pulykát, de én elég kontár vagyok, apám le is szidott, hogy ideje lenne már megtanulnom.

– Mi az hogy kontár vagy? – Pillantott rá Coutant.

– Hát hogy mindig inamba száll a bátorságom, mikor le kéne ölni az állatot. 

– Senki se születik mészárosnak. – Pöffentett egyet társa. – Folytasd! Mondd, süteményt szoktatok-e enni? 

– Igen! – Nevetett fel önfeledten a fiú. – Az a legjobb az egészben, a mazsolás kalács. Mindig azt kérem karácsonyi ajándékként! Juliette mindig azzal ugrat, hogy úgy falok mint egy ogre! 

A fiú történetein olykor-olykor Pierre is elmosolyodott. Hátát az árok rideg falának támasztva sorra elképzelte a fokhagymás levest, a gőzölgő cipót, a sült pulykát és a mazsolás kalácsot. Saját otthonára is visszaemlékezett; a főtt kukorica illata, a sültek fortyogó zsírja, tepertős pogácsa. Mégis, valahogyan szívesebben hallgatta Aubert gyermeki lelkesedéssel előadott történeteit. 

Aztán körbenézett a szürke, alvilági hangulatot árasztó árokban. Erszényében néhány kétszersült volt, a varjak újra felharsantak.

– Szaladj el, keresd meg Fournier-t. Hátha ad még teát. Igyekezz! Jó volna valami forró ital, mielőtt elalszunk. 

Fordult Coutant a fiúhoz, miközben kiütögette pipájából a hamut. Louis, fején sisakjával, esetlenül biccentett, majd puskáját óvatosan odébb helyezte, feltápászkodott és elindult két bögre teáért. 

II.

Másnap reggel Louis valamivel hamarabb ébredt, mint Pierre, kicsivel az általános ébresztő előtt. 

– Ébredj, Pierre! Mindjárt jön a kapitány meg a hadnagy! 

Rázta meg mentora vállát, aki ekkor még egy kicsiny, falba kapart odúban kuporgott, mint egy róka vagy borz. 

– Ébredj már Coutant! Áldott Karácsonyt! Hallod? 

Rázta tovább, mire a férfi lassacskán kinyitotta szemeit és sietősen felegyenesedett. Egyre közeledő csizmakoppanásokra és harsány, parancsszerű köszöntésekre lett figyelmes. Mire Clavier kapitány és Beaumont hadnagy a két katona mellett elhaladt, mindketten fegyverüket lábuk mellett tartva, fegyelmezetten és néma csendben álltak. 

– Jó reggelt kívánok, erőt egészséget! 

Vetette oda nekik Clavier amint elsuhant, mire a két baka erőteljesen, hangosan elismételte a szavakat.

– És Áldott Karácsonyt, fiúk! 

Tisztelgett flegmán Beaumont, amint sietős léptekkel, hibátlan tartással a kapitány sarkában haladt. A lövészárokban álló hadfik mindegyikének gépiesen elismételték ezeket a sorokat szokásos reggeli szemléjük alkalmával. 

– Menjünk, keressünk valami reggelit. 

Sóhajtott fel Coutant, amint a tisztek eltávolodtak. 

– Tegnap Fournier küldött két deka sajtot is a tea mellé! – Túrt lelkesen zsebeibe Aubert.

– És csak most szólsz, te szerencsétlen? Különben persze hogy küldött, hiszen tartozik nekem. Legalább van tisztességes reggelink.

Amint a fiatal férfi kimondta e szavakat, két vadászgép húzott el egészen alacsonyan az árkok felett, melyeket Aubert ámulattal bámult.

– Sosem láttam még ilyet, milyen gépek ezek? 

Hunyorgott, amint a felkelő nap felé fordultak a vászonmadarak. Coutant csak vállat vont, keveset tudott a repülőgépekről. Nieuport típusra tippelt volna, egy ismerősétől hallotta ezt az elnevezést, aki folyton azzal hetvenkedett, hogy fivére a légierő ásza. 

A délelőtt egyébként meglehetősen eseménytelenül telt. A szokásos unalom, rutinfeladatok, sokak számára pedig semmittevés. Ez volt pedig a legrosszabb, a semmittevés, az üldögélés a lövészárok egy magányos sarkában; ekkor ugyanis mindenki gondolkodni kezdett, végiggondolták életüket, hogy mire jutottak, hol tartanak és mik a kilátásaik. Egyesek lehetetlen álmokat szőttek, mások a kétségbeesés legsötétebb vermeibe zuhantak, míg megint mások már egyáltalán nem is gondoltak semmire csak katatón mozdulatlanságban vizslatták az eléjük táruló látványt. 

Coutant és Aubert, egyéb társaság híján, szokásos velős beszélgetéseikkel és fegyvereik takarításával töltötték a reggeli órákat. Aubert egyszerűen képtelen volt a szétszerelés után tisztességesen összerakni puskáját. Az ebédidőhöz közeledve hátrahagyták felszerelésüket és elindultak az ételosztás helyszínére. 

– Ki az ott, aki az ételt osztja? – Kérdezte Aubert hunyorogva, csípőre tett kézzel.

– Diderot. – Intett Pierre a fejével a szakállas, feltűnően erős alkatú hadtápos felé.

– Diderot? 

– Igen, de ennek a gazfickónak semmi köze ahhoz a Diderohoz és puszta véletlen a névrokonság; földműves család fia, mint te vagy én.

– Szép is lenne egy Diderot a sorainkban! – Villantotta ki sárgás fogait Louis amint felnevetett. 

Tökfőzelék volt az ebéd, néhány darab szikkadt kenyérrel. Először Aubert kapott néhány kanállal csajkájába, majd Coutant következett.

– Megadom még a jussod, Diderot! 

Szólt hangosan a férfi, mire a szakács csak fintorgott és feltűnően kicsiny fejadagot lökött Pierre elé. 

– Talán van vele valami elszámolni valód? Miért ad neked kevesebbet? – Kíváncsiskodott a fiú

– Van ám. Tartozom neki ötven gramm dohánnyal és némi kávéval. Kész uzsorás ez a fickó! 

– Hogyhogy? És honnan szerzi azt a sok dohányt meg kávét amivel üzletelhet? 

– Tőle ott. – Biccentett Coutant egy alacsony, kövér képű, magányosan járkáló, egészen szerencsétlen kinézetű ember felé. – A Köpcöstől.

– A Köpcös? Végképp elveszítettem a fonalat, Pierre! – Szólt Louis, amint beletunkolt egy darab kenyérrel a főzelékbe.

– Kerüld el a Köpcöst, egy igazi senkiházi! Csodálom, hogy Clavier vagy a hadnagy vagy valaki közülünk nem lőtte még agyon! 

– Hogyhogy?

– Hullarabló. Kifosztja az elesetteket, aztán üzletel az értékeikkel, főleg dohánnyal és kávéval és olykor lőszerekkel vagy alkohollal.

– És Didero?

– A Köpcöstől kevesen vásárolnak csak, mert az emberek félnek a holtaktól. Didero viszont mindig megpofozza a Köpcöst, elveszi tőle a zsákmányait és kereskedik vele, mert tőle már megveszik ugyanazt. 

– De hát attól még ugyanúgy a holtaktól van!

– Persze, de az ember nyugodtabban vásárol attól, aki felpofozta azt, aki ilyen galádságot követett el. Azt hiszem azt gondolják, hogy Diderot így igazságot szolgáltatott az elesetteknek. Az a dohány és kávé meg csak nem veszhet kárba!

– Na és most mit fogsz csinálni? – Érdeklődött tovább Louis. 

– Majd ha kapok otthonról csomagot, azt odaadom annak a bengának. Különben néhány hét és egyáltalán nem fog enni adni nekem. Ne feledd kölyök, errefelé sose verd magad adósságba, nem szeretik az emberek ha tartozol nekik, mert bármelyik napon alakulhatnak úgy a dolgok… Szóval érted, az adós végérvényesen fizetőképtelenné válik. – Mutatott a Senki Földje felett köröző varjak tömegeire, amint harapott egy falatot a kenyérből. 

– Én azt mondom Pierre, pukkadjon meg az a Didero! Adok neked az enyémből! – Vigyorgott Aubert, majd egy határozott mozdulattal saját csajkájából Pierrébe kanalazott egy adag tökfőzeléket. 

III.

Aznap estére később karácsonyi szentmisét szervezett Clavier kapitány. Kötelező volt, nem volt alóla kibúvó, bár a katonák többsége nem is kívánta volna kihagyni – Aubert meg is jegyezte Pierre-nek, azt hallotta idősebb bakáktól, gyakran Clavier és Beaumont nyakára jártak emiatt, hogy mikor tartják végre a szertartást. Beaumont halálosan komolyan vette, mikor azt nyilatkozta tiszttársainak, Jean Dubois atya tud talán egy kicsiny, pislákoló fényt hozni a reménytelenül végeláthatatlan sötétségbe. Clavier persze lehordta, azt mondta, tiszteli és szereti tábori papukat, ám egészen világos, hogy Krisztus az egyetlen fény, teológiai álláspontját alátámasztandó pedig előszeretettel idézett – hibás nyelvtannal – latin igehelyeket. Dubois atya zárta ezeket a visszatérő diskurzusokat, azzal a józan megállapítással, hogy nem kell sem Krisztusra, sem rá várni, hogy bármi fény érkezzen a szenvedésbe és kilátástalanságba; ezt máris elhozhatja mind Clavier, mind Beaumont, mind az összes ember – sőt, úgy vélte, az Úr pont ezt szeretné. 

Természetesen az ünnep napján is lezajlott ezen szokásos eszmecsere, némi kitekintéssel a Karácsony jelentőségére. Coutant és Aubert vegyes érzelmekkel várták az eseményt; előbbi szomorúan, utóbbi némi lelkesedéssel vegyült kíváncsisággal. Néhány közkatona segített Dubois atyának előkészíteni a sebtében tákolt ’oltárt’ és a megfelelő helyet biztosítani a szertartáshoz. Amint ezzel foglalatoskodtak, a tábori lelkész észre sem vette, hogy mekkora tömeg gyűlt köré a lövészárok hátsó, tiszti tanácskozásokra fenntartott tágas pontján. Megcsókolta lila stóláját, nyakába akasztotta azt, majd végigsimította rongyos, piszkos katonai zubbonyán. Végignézett az embereken; beesett szemeket, borostás csontvázakat, csendben zokogó magányos kísérteteket és elveszett fiatal fiúkat látott. Nem szólt, csak nézte őket, óvatosan biccentett, azzal hátat fordított nekik és az oltárként szolgáló csipkés asztalra helyezte kezeit, majd fejét lassan felemelve, a katonai sátor szakadt vásznain keresztül az égre tekintett. Szívszaggató, lassú ének szállt a magasba, egyszerre megtörve a puszta csend gyilkos némaságát;
 

Veni, veni, Emmanuel,

Captivum solve Israel,

Qui gemit in exilio,

Privatus Dei Filio.

Gaude! Gaude! 

Emmanuel nascetur pro te, Israel.