Aranysas – 2. fejezet

Az USAAF gépei már hazafelé tartottak. Volt amelyik két motorral döcögött, és olyan is aminek az oldala olyan lyukacsos volt mint egy ementáli sajt. Észak-Anglia egyik kellemes hangulatú repülőterére megérkeztek a bombázók. Úton hazafelé volt amelyik lemaradt, és olyan is ami az elsők között tért haza. Ez persze a veszteségektől függött. Egy ezüstszínű gép lángoló motorral szörnyű sebességgel száguldott a pálya felé. Már a kifutópálya melletti emelvényről előre látni lehetett hogy túl kevés lesz neki a beton. A tűzoltók is készen voltak a hóesésben. A gép pilótája még így is tökéletesen három ponton tette le a gépet. A pilóta felmérte a helyzetet, látta hogy túl gyors, ezért egy óvatos mozdulattal lefordult a pályáról a hó borította gyepre. A tűzoltókocsi hamarosan odaért, a személyzet pedig kiugrált a gépből.
-Szerinted kapunk új gépet John? -Kérdezte a gép kapitánya a másodpilótától.
-Nem tudom Michael! De nem hiszem. Háború idején nem fogják csak úgy osztogatni a bombázókat. Azt hiszem én most bemegyek... Enni. És ezt a büdös füst és benzinszagot lemosni magamról. - Mondta a társának, miközben a megfeketedett szárnyat bámulta. Eközben egy másik gép is leszállásra készült, a Lucky Echo.

-Hamarosan odaérünk! Jack, kérlek nyisd ki a futókat. - Mondta Jackson százados a társának. A hadnagy először az egyik, majd a másik kapcsolót tolta fel. A bal futó kinyílt de a jobb meg se mozdult. Mi a?! Morgott magában Stover
- Rob, nem nyílik a jobb futónk!
-Az bizony baj... Próbáld újra! - Mondta, majd akárhogy kapcsolgatta a kis pöcköt nem történt semmi.
- Na jó, ezzel csak az időt húzzuk. GEORGE, ROY! -Kiáltott hátra.- Nem nyílik a futó, próbáljátok kézzel.
-Oké! -Mondta lelkesen George, majd elmentek a kézi tekerőig amivel még vészhelyzet esetén nyitható a futó. A futókamra már nyitva volt, valószínűleg valami az áramkörökkel volt. George felhúzta a bőrkabátja ujjait majd teljes erőből elkezdte tekerni. A futó nagyon lassan mozgott, és a bombázótiszt egyre idegesebb lett.
-Eléggé lemaradtunk a többiektől, a rádiónknak annyi és még át se értünk a csatornán!
-Elég legyen Sam! -Mordult rá Stover hadnagy- A kötelék legalább háromszáz gépből állt, és ezeknek a nagy része más repterekről jött, ők arra mentek haza. Ez a gép pedig még sosem hagyott minket cserben. Nem lesz gáz, igaz Robert?
-Remélem... -Válaszolt csendesen miközben a botkormányon keresett kényelmes fogást. Eközben Roy és George a futót nyitották. George izzadva tekerte a kart, majd mikor a keze és az alkarja teljesen elzsibbadt, átadta a társának. Egyik kezével kapaszkodott, másikkal a futót nyitotta ami már félig ki volt nyitva. Időközben átértek a csatornán és közeledtek a szigetország felé. Erdőségek felett repültek, ezer méteren.
-Gyerünk haver, kitartás, most a másik kezeddel! - Biztatta Royt a barátja, aki épp a kesztyűit vette le, és szárazra törölte a kezeit, majd ismét elkezdte tekerni. Már a reptér felé jártak mikor a kar kattant egyet a futó pedig teljesen kinyílt. A két lövész izzadtan mosolygott, majd megkapaszkodtak mikor a gép földet ért. Gurult egy rövid ideig, majd megállt. Pár másodpercig a motorok leállítása után kínos csend uralkodott, majd Stover hadnagy és a gép kapitánya levették a sapkáikat és mosolyogtak. Miután a személyzet minden tagja kiszállt a gépből, Jackson körbejárta a gépet. A függőleges vezérsík elég lyukacsos volt, sok helyen a borítás levált és csak a vázát lehetett látni. Benézett a futóaknába is, de úgy látta nem találat miatt rosszalkodott. Távolabb hátrált, még egyszer megnézte, és úgy gondolta jobb lesz ha a szerelőkre bízza a dolgot. A bázishoz tartozott egy terasz is ahová vagy lépcsőn lehetett felmenni, vagy pedig egy,a bázisból nyíló ajtón keresztül lehetett eljutni. Ezen az emelvényen állt Craig Harriman, a reptér parancsnoka, aki általában egy távcsővel fürkészte az eget, mikor a visszatérő gépeket számolták. Mellette állt egy fiatal 17-18 éves segéd egyenruhában aki jegyzetelte, hogy az onnan elküldött bombázókból mennyi tér haza.
-Százados, Jim! - Tisztelgett egy rövidet a két férfinak. A parancsnok odafordult és biccentett egyet, a segéd pedig csak egy "Tiszteletem!" -et nyögött, miközben a papírt nézegette. Láthatóan számolt valamit. A százados a korlátra támaszkodott, majd kis idő múlva megszólalt.
-A Yankee Eagle megérkezett már? -A segéd a papírra nézett és nemmel felelt.- Akkor ne várják. A kötelékben mellettünk repültek. Kigyulladt a kettes motor és leszakadt. A szárny többi része is tüzet fogott, ők pedig kiugrottak. Nyolc embert számoltam. - Mondta, majd a havas táj felé nézett. A parancsnok se tudott mit mondani, a segéd pedig kihúzta a listáról. Jackson később bement, majd a tiszti szobák felé indult.
A gép pedig valóban nem érkezett meg.

*****

 

A Meteor sérülésekkel bár,de finoman landolt a német bázis betonján. Miután a motort leállította, és mindent átnézett Roedel hadnagy szállt ki a gépből. Levette a pilótasapkáját és a pálya szélére állt. A gépet a helyére tolták, majd nem sokkal később a König is megérkezett. Szintén szép leszállást tudhat magáénak. Mikor a pilótája, Grossendorf százados kiszállt belőle azonnal a hadnagyhoz ment.
-Hány géppel végzett ma, Echo? -Kérdezte mosolyogva.
-Két vadásszal és kilőttem egy bombázó motorját. Némi segítséggel le is lőttem.
-Remek! Jöjjön kicsit menjünk be, és igyunk egy kis sört! -Mondta a százados miközben egy Focke-Wulf közeledett leszálláshoz. Már épp bementek volna, mikor Grossendorf meglátott egy ismerős gépet.
-Várjon Echo, vele még beszélnem kell... -Mondta mérgesen, majd megvárta hogy a gép leszálljon és a borostás pilóta kikászálódjon belőle.
-Maga pedig, miért nem vigyáz a gépére Leichmann?! Láttam ahogy egy 90 fokos zuhanásból rántotta fel, akár ketté is törhetett volna a törzs a nagy megterheléstől, mit képzel, Stukát vezet?! -Kiabált rá. A pilóta válaszra nyitotta volna a száját, de a nő hátat fordított és otthagyta. Utána még visszafordult és odakiábalta hogy: "Remélem megjegyezte, Leichmann! És borotválkozzon meg! Úgy néz ki mint egy ruszki!"
Mikor a százados hátat fordított, és elindult, Leichmann lehajolt, a jó ropogós hóból markolt egy nagy adagot, kemény hógolyóvá gyúrta, felemelte a kezét és célzott.
-Hagyd Peter, nem ér annyit az egész! -Szólította meg egy ismerős hang. Egy szerelő barátja volt az aki már azóta a barátja hogy odakerült. Mindig tökéletesen megcsinálta a gépét amikor hozzá került, és egy idő után a hadnagy hozzá adta javítani a gépét amikor csak tehette.
-Ááh, szia Klaus! Igazad van... Csak úgy bosszant, hogy néha gondolkodás nélkül cselekszem. Azt vajon nem látta, hogy egy Mustang követett, és azt sem látta hogy milyen találékonyan intéztem el? Eszelős.. -Mondta miközben eldobta a hógolyót,  és kezet fogott Klaus-al, aki már a gép törzsét vizsgálta.
-Viszont tényleg ne terheld meg túlságosan a gépet, kicsi, és nem arra tervezték. -Mondta nyugodtan, miközben rágyújtott. A hadnagy bólintott, majd figyelte a társát.
 

Eközben Grossendorf és Echo még pilótaruhában a kantin felé tartottak. A százados  Echo előtt lépkedve elindult egy nyugalmas asztalt keresni. A német kantin kinézete egész kellemes volt, főleg azokon az estéken amikor a pilóták összejöttek egy baráti társalgásra, megosztani egymással az élményeiket, tapasztalatikat, egy korsó sör mellett. A kint szállingózó hó, és a napfény még hangulatosabbá tette a helyet. A padok, székek és az asztalok simára csiszolt fából készültek és sötétbarnára voltak festve. A falakon különböző poszterek voltak, és ott lógott a német zászló is. A mennyezetre volt néhány nagyobb makett is függesztve; Messerschmitt, Spitfire és még néhány típus. A sarokban pedig egy régi stílusú fa légcsavartoll állt, kicsivel odébb egy szintén fából készült pult volt ahol az ételt osztották, az ablakokon pedig zöld függöny volt. Mindent összevetve a német kantin hangulatos kis hely volt, ahol az ember szívesen elidőzött, főleg jó társaságban. A két tiszt egy, a többitől távolabb lévő asztalhoz ült.  Echo a társával szembe ült, a feje fölött pedig egy rongyos naptár lógott 1944-es dátummal
 

 -budapesti irányítóközpontok elvesztése elég komoly. Fontos létesítmények voltak a körzetben. Rádióadások, harcjárművek, lehallgatás ésatöbbi. -Mondta a hadnagy egy csésze teát kortyolgatva.

-Igen, de Budapest még a miénk és ez a lényeg. Gyorsan helyrehozzuk.. -Felelt Grossendorsf

 

-A szövetségesek pedig gyorsan küldenek egy szép nagy bombázóköteléket, és közben más létesítményeket is elveszítünk. Mi mindent megteszünk, de az amerikaiaknak nagy előny hogy az államokban gyárthatják a gépeiket és nem  tudjuk a gyáraikat bombázni.

 

-De a bombázóikat lelőhetjük! -Vigyorgott a csésze mögül a százados. Mielőtt a hadnagy újabb problémáról kezdett volna beszélni felállt megitta a maradék teát és kezébe vette a pilótasapkáját. - Jöjjön Echo! Nézzünk szét a reptéren! - Mosolygott

 

-Rendben. De nem szeretem a hideget.... -Mondta kelletlenül Roedel, majd követte a társát. Elkezdtek sétálgatni a bázison; Megtekintették a gépeket, beszéltek a szerelőkkel akik a gépüket javították, és közben beszélgettek. Végülis egy Heinkel 111-es bombázó előtt kötöttek ki aminek épp a motorját és az orrán lévő plexiablakát javították. A motorburkolat le volt véve, és egy létrán álló szerelő turkált benne olajos és kormos munkakesztyűben.

 

-Mi gond vele? -Szólt a szerelőhoz Grossendorf. A fiatal szerelő tisztelgett egy rövidet és mondta:

 

-Szétlőtték a bal motort. Nemrég raktuk be az újat, azzal szórakozunk. Az orrát is jól elintézték. Az egyik lövész és a másodpilóta meghalt, még ott vannak a vérnyomok. Azt is el kéne tüntetni.

 

-Hol volt bevetésen? -Kérdezte Echo miközben a véres és lyukacsos ülést bámulta.

 

-Nem tudom. Igazából nekem nem is nagyon számít. Csak jól rakjam össze. -Mondta a szerelő, aki közben a társainak is adott utasításokat. A tisztek biccentettek és diszkréten elsétáltak.

 

-Nem tudom Echo... Nem olyan jó gép ez a Heinkel. A stuka az igazi! -Fordult a százados Roedelhez, aki helyeslően bólogatott.