A hét lassan telt a megszokott rutin szerint. Minden nap eszembe jutott, hogy hogyan kéne viselkednem a vacsorán, mit kéne mondanom, de végül arra jutottam, hogy csak sztorizgatni fogok, önmagam leszek, válaszolok a család kérdéseire és a dolgok majd alakulnak maguktól. Kíváncsi voltam arra, milyen Lucy apja, ő attól tart 'goromba lesz' az öreg. Gondolkodtam elmeséljem-e mi történt odaát.
A történetem minden mozzanata fájóan valós és bár bánom a dolgot, gyűlölöm magam a történtek miatt, mégis gyakran szinte késztetésem van hogy közöljem az emberekkel mit tettem. Talán kíváncsi vagyok mit gondolnának, talán abban reménykedek, hogy sokan mondanák hogy nem haragszanak, hogy bocsánatosak a bűneim. 
Egyszóval izgatott voltam. Izgatott és különböző, változatos érzések kavarogtak bennem, hangulatom délelőtt a padlón volt, el akartam bujdosni az emberek elől, lemondani a meghívást, délután pedig megállás nélkül beszélni, mindent elmondani, mindent magamra vállalni, újra a sarkamra állni. Nem emlékszem milyen hangulatomban voltam éppen, mikor egy altiszt utánam szólt a tantermek környékén. "Campbell százados! Howard ezredes hívatja!" - szólt harsányan. Elképzelni sem tudtam mit akar, de nem stresszeltem rá különösebben, mint korábban írtam, mondhatni jóban voltunk.

- Ezredes! - Biccentettem félhivatalosan amint benyitottam jól ismert irodájába. Kissé komornak tűnt. Aztán minden a szokásos rendben ment; köszöntem Mary-nek is, Howard intett hogy foglaljak helyet, megkérdezte hogy vagyok, a szokásos, üres, jelentéktelen, számomra őrjítő sablonbeszélgetés. Miután ez lezajlott, belekezdett a személyemet végérvényesen használhatatlan, 'hibás" , elmebeteggé nyilvánító mondókájába.

- Mit szólnál hozzá, ha egy időre, mondjuk határozatlan időre, hogy több időd jusson a pihenésre, a kadétok gyakorlati képzését átadnám McGowan hadnagynak?

- Köszönöm, de bírom a srácokat, szívesen folytatom a képzésüket a gyakorlatban is. - Válaszoltam nyugodtan.

- Tudod hallottam, hogy pár napja volt egy kis problémád. - Felelt erre, kínosan ejtve ki a "probléma" szót.

- Hát, én nem tudok róla, hogy lett volna. - Vontam meg vállam. 

- Nézd, tudod miről van szó...

- Nem, lövésem sincs. - Tártam szét a kezeimet, hirtelen, ingerülten, hangomat kissé felemelve. Howard hátradőlt, összefonta karjait, elgondolkodva harapdálta szája szélét, majd megszólalt.

- Hallottam hogy volt egy kisebb 'rohamod' az egyik gépben. Vagy ilyesmi.  - Néhány másodpercre lefagytam. Lucy és George semmit sem láthattak rajtam, csak hogy csendben ülök, csukott szemmel, esetleg hogy elsápadtam.

- Csak beindítottunk egy gépet. - Hebegtem.

- Ezzel nincs is semmi probléma, százados. - Vonta fel csontos homlokán ülő szemöldökét az ezredes. - A probléma, hogy azt hallottam, remegett a kezed, néhány másodpercre elszédültél, bambultál, majd ezt követően azonnal hányinger fogott el.

- Ki beszélt erről? - Kérdeztem összeszorított fogakkal. Hirtelen kivert a víz és a szégyentől, hogy Howard ezt a képembe vágja, ráadásul a titkárnője előtt, a sírás kerülgetetett, mint egy kisiskolást.

- Az lényegtelen, Tom. A fontos, az, és ezért hívtalak, hogy a kadétok repülési gyakorlatait McGowan veszi át. 

- Az Istenért, hány repült órája van McGowannek?! - Tört ki belőlem elkeseredetten. Lábam folyamatosan járt, mindkét kezemmel nadrágomat simítgattam, folyamatosan gyűrve azt. - Szinte még ő is kadét! Sosem látott háborút, sejtelme sincs a kato...

- Ennyi, Tom, vége, megmondtam! Nem akarom, hogy itt bárkinek baja essen. - Szakított félbe. Itt feladtam, nem vitáztam tovább. Csak ültem, szuszogva, megalázva, összetörve. Értelmetlennek tűnt tovább beszélni és a székből is alig bírtam felállni. Úgy éreztem megszégyenültem távozok, az volt a benyomásom, hogy már a sereg számára is csak egy bosszantó roncs vagyok, ami egy elfeledni kívánt háborúra emlékeztet mindenkit és ebben a pillanatban egyre jobban és jobban kezdtem megérteni Johnson őrnagy történetét. - Egyébként nemrég még le akartál szerelni, nem értem most ez miért bánt annyira.

- Milyen igaz. - Mosolyodtam el csendben, fejemet lehajtva, amint Howard flegmán folytatta megsemmisítésemet. 

- Neked is jobb lesz így. A srácokat sem veszíted el, az elméleti előadásokat úgyis megtarthatod.

- Oké. Mármint, igenis ezredes, értettem, távozhatok? - Sóhajtottam nagyot, amint lassan feltápászkodtam a székből. Felettesem csak biccentett, tisztelgett, így én is megpróbáltam viszonozni, ám mintha ólomból lett volna jobb karom, olyan nehéz volt szemeim magasságába emelnem. Marynek nem köszöntem kifelé, talán gorombaság volt, de nem bírtam ezután a jelenet után felé fordítani a fejem. Csak kiviharzottam és céltalanul jártam a Fort Rucker légibázis irodaházának folyosóit. Unottan, kiüresedve bolyongtam egészen addig, míg meg nem láttam egy ismerős arcot. Dave volt az. Igen, ekkor esett le, Davenek részletesen beszámoltam mindenről ami aznap történt.

- Te voltál az? - Léptem elé sietős léptekkel, szuszogva.

- Mi voltam én? - Vigyorgott zsebre dugott kézzel. - Feldúltnak tűnsz. 

- Igen, mert kibaszott feldúlt vagyok! - Kiáltottam rá. - Feldúlt vagyok, mert Howard épp most tiltott el végérvényesen a repüléstől! - Erre csak bámult, majd közelebb léptem hozzá. - Azt akarom tudni, te számoltál-e be neki arról amit elmondtam neked?

- Igen, mert aggódtam érted. - Vont vállat hirtelen elkomorodva. Úgy éreztem szétrobban a fejem; Dave volt az egyetlen, akiről azt gondoltam, bármit megoszthatok vele, számíthatok rá, hogy olyasvalaki aki a bizalmas dolgokat bizalmasan tudja kezelni.

- Aggódtál? Nem tudom észrevetted-e, de már kijártam az általános iskolát, baszdmeg!

- Figyelj, tényleg mindenkinek jobb így, egyébként is utáltad már a repülést mióta 'Namban lezuhantatok.  

- Te ne akarj belelátni a fejembe, hogy én mit utálok és mit nem! - Ekkor emlékszem, hirtelen meglöktem a vállát, néhány kadét pedig furcsállva bámult minket.

- Gondolkodj már, ember! - Tárta szét karjait. - Az agyadra fog menni Vietnam és minden ami ott történt ha nem állsz le itt mindennel.

- Szóval ki akarsz rúgatni? - Nevettem fel. 

- Nem, csak őrnagyként azt láttam jónak ha beszél...

- Őrnagyként! Jesszus, így akarsz emlékeztetni hogy a felettesem vagy, én meg csak egy szaros kis százados? -  Nem emlékszem pontosan mit mondtam még, valami ilyesmi hangzott el. Ekkor Dave igazán elborult, nagyot sóhajtott.

- Azt hiszem ezt most hagyjuk egy kicsit. - Suttogta. Szó nélkül otthagytam. Nem láttam értelmét tovább veszekedni, egyszerűen csalódtam benne. Nem az dúlt fel, hogy eldöntötte, beszél Howarddal, hanem hogy nem tartott arra érdemesnek hogy velem is megossza az aggodalmait. Akkor és ott, a folyosón nem jutott eszembe hogy ezt így megfogalmazzam, nem tudtam szavakba önteni ezeket az érzéseket amik idegesítettek és lényegében mérhetetlenül csalódottá tettek, lassacskán ölték ki belőlem az önbizalom utolsó morzsáit is, amint azok az emberek is beszámíthatatlan dilisként, gyerekként kezdtek kezelni, akiket a barátaimnak tartottam. 

*****

Végül elérkezett a szombat amit annyira vártam. A hét eseményei után Lucy tartotta bennem a lelket, azonban ezáltal sokkal nagyobb volt rajtam a nyomás, hiszen vele nem akartam elszúrni.  
Az indulás előtti órákban megborotválkoztam, tükörsimára vasaltattam az egyenruhám, megfürödtem, kitűztem az összes plecsnim amit katonai szolgálatom során kaptam, majd végül fogamat is megmostam. Kifényeztem a cipőmet is; annyira csillogott, már-már láttam az orrában képmásom. A tükör elé álltam, felvettem a sapkám, megigazítottam, egy darabig komoly arccal néztem magam. Jól esett hosszú idő után végre összeszedni magam. "Jó lesz..." gondoltam, majd elindultam a megadott címre.
Mindig szerettem a pontosságot, ezért a hűvös nyári estén az utcán sétálva pont hétre érkeztem, vagyis hét előtt kettő-három perccel. Megálltam a ház előtt. Szép családi ház volt, frissen festett fehér kerítéssel, a terasz felett pedig a nemzeti lobogó lógott. Maga a ház is fehérre volt festve, az emeleti ablakon fény szűrődött ki, a teraszon pedig egy kényelmesnek látszó de kopottas heverő állt. A kertet nem volt alkalmam megnézni, viszont amíg nem nyitottak ajtót alaposan szemügyre vettem a Williams házat. A csengetés után Lucy fogadott szélesen mosolyogva.

- Szia! Szép az egyenruhád, ennyire még sosem láttalak kiöltözve! - Mondta, még mindig nagy lelkesen. Kedvessége és naivitása megmosolyogtatott. - Hadd mutassam be a papát és a mamát! - Terelt be a konyhába, én pedig mindenfelé nézelődve követtem. Először Mrs. Williams-szel találkoztam. Szépen fésült szőkésbarna haja volt, csak néhány ránc volt az arcán, de valójában nem tudtam volna még tippelni sem hogy hány éves lehet. Kedves volt és mosolygós, úgy tűnt szívesen lát. Századosnak szólított, szólt hogy az előszobában lerakhatom a kabátom és a sapkám. Illően bemutatkoztam, ennek ellenére még mindig századosnak szólított. Nem mintha zavart volna, bár furcsálltam. Szóltak, hogy nyugodtan foglaljak helyet. Kissé zavartan leültem, majd egyből felpattantam mikor belépett a konyhába az öreg Mr. Williams. A magas vékony öregember, sűrű szemöldöke alatt ülő erős, határozott szemeivel, homlokát ráncolva végigmért. Elképzelésem szerint fiatalon úgy nézhetett ki, mint Clint Eastwood. Tekintve hogy Lucy huszonnyolc éves volt történetem idején, az Ő életkorát hatvanra, kicsivel többre tippeltem. Egy darabig nézett összehúzott szemekkel, a szemüvegét is feltette, mikor a kitüntetéseimre nézett elismerően bólogatott, majd kezet nyújtott és a következőket mondta.

- John Williams őrmester, 101. légideszant hadosztály, 502. ejtőernyős gyalogezrede. - Nagyon meglepődtem és hirtelen nem tudtam mit felelni, csak néztem. A következő pillanatban kapcsoltam és kezet szorítottam vele. 

- Thomas Campbell százados, 1. Légiszállítású Lövész Hadosztály, pilóta, An Khe támaszpont, Vietnam. - Mondtam miközben kezet ráztunk. Az idős úrnak katonás, erős és markáns kézfogása volt. 

- John, ne csináld már, nem a fronton vagyunk! Üljetek le! - Nevetett Mrs. Williams, amint beterelt minket az ebédlőbe. Hat személyes volt az asztal: a két hosszabb felén ketten ülhettek, valamint a két végénél egy-egy ember. Én az egyik asztalfőhöz ültem, Mr. Williams a másikhoz, Lucy és az anyja pedig tőlem balra. Hozzám közelebb Lucy, Mr. Williamshez pedig a neje. De amíg a kedves asszony nem hozta a vacsorát, csak Lucy segítségével elhelyezte a tányérokat, evőeszközöket, az öreg deszantos már el is kezdte 'vallatásomat'.

- Örülök hogy eljött százados, a lányom már mesélt magáról. Megmondom őszintén, mikor Lucy említette, hogy maga Vietnamban szolgált... Felkeltette az érdeklődésemet. Egyébként is találkozni akartam a lányom főnökével, de így, hogy ráadásul háborúviselt, lesz miről csevegnünk. 

- Igen, mindenképp. Egyrészt örülök, hogy pont Lucyt osztották be mellém, még emlékszem a gimnáziumi éveinkre továbbá az is megtiszteltő, mondhatni nekem megtiszteltetés, hogy Önök meghívtak ide. - Mondtam kicsit zavartan, az öreg pedig támaszkodva bólogatott.

- Mikor jött haza? - Kérdezett.

- Néhány éve, még igyekszem felvenni... Úgy értem újra felvenni az itthoni dolgok ritmusát. 

- Nehéz most magának, igaz? - Pillantott rám, őszintén érdeklődve. Kissé ledermedtem a kérdésétől, mintha az öreg a vesémbe látott volna. Persze hamar rájöttem, sejtettem, hogy átélte mindazt amit én és ekkor elkezdett érdekelni egy dolog, fúrta az oldalam egy kérdés.

Ő vajon hogyan jutott túl mindezeken...?

- Nehéz, persze. De azt hiszem, ilyenkor ez 'normális' - Biccentettem, majd gyorsan témát váltottam. - 502. ejtőernyős gyalogezredet mondott, nem ismerte véletlenül Winters őrnagyot? Ha nem tévedek, ő az 506.-ban volt.

- Volt szerencsém találkozni vele. - Nevetett recsegő hangon Mr. Williams. - Kivételes vezető és nagyszerű ember, ha engem kérdez, jobban tisztelem Richard Winterst, mint bármelyik tábornokunkat abból az időből. 

- Mit gondol, hogyan csinálta? - Kanyarodtam vissza akaratlanul a kerülni kívánt témához.

- Micsodát?

- Normandia, Market Garden, Bastogne, aztán végül Ausztria. Hogyan maradt ép?

- Gondolom nem fizikai értelemben kérdezi, mert ilyen formában puszta szerencse és talpraesettség a válasz. - Vakarta fejét az idős deszantos. - Hogy hogyan őrizte meg a lélekjelenlétét... Nem tudom, neki midnig fontosak voltak a srácai és talán... Talán úgy gondolta nem engedheti meg magának azt a 'luxust' hogy magába forduljon, önmarcangoló legyen, mikor a fiainak segítségre volt szükségük. Persze felteszem, megvoltak és megvannak neki is a saját démonai. - Kétségtelen, Richard Winters valóban briliáns tiszt, magam is tiszteltem a róla és az Easy századról hallott legendák, sztorik miatt. Az a fajta katona és példakép, aki miatt az ember a seregben akar karriert csinálni. 

- Maga is ott volt Bastogne-ban? - Szegeztem neki a kérdést az őrnagy apropóján. Mr. Williams csak határozottan bólintott.

- Mesélek róla, ha maga mesél nekem Vietnamról. És az ottani szolgálatáról. - Mosolygott halványan. Eközben Mrs. Williams már hozta is a vacsora első fogását.  A leves nagyon finom, gusztusos paradicsomleves volt, a második pedig szép, nagy darab pisztráng, aranybarnára sülve, mellé ropogós sült burgonyával és tartármártással. Én és Mr. Williams lassabban haladtunk az evéssel, tekintve hogy szerencsére hamar megtaláltuk a közös hangot.

- Nem könnyű egy ilyen történetet elkezdeni. - Gondolkodtam el, Mrs. Williamsre és Lucyre pillantva. Nem tudtam mit mesélhetnék, hol kezdjem, bár ahogy korábban elterveztem, önmagam szerettem volna lenni. - Szóval huszonkét-huszonhárom éves hadnagyként kerültem az An Khe támaszpontra UH-1 Huey típusra. Ez a korábbi B variáns volt, ma már nem igazán használjuk és a fő feladataink... Igazából a leszállási zónákhoz szállítottuk a gyalogságot majd a bevetéseik végén értük mentünk és hazavittük őket. - Próbáltam összefoglalni a 'Namban töltött szolgálatom lényegét.

- Értem. - Bólogatott Mr. Williams. Ezt követően levesébe szürcsölt, azt hiszem Lucy munkájáról kérdezett, hogy hogyan dolgozik, elégedett vagyok-e vele, minderre pedig diplomatikusan válaszoltam. Ezután tisztán emlékszem, hogy kínos csend következett, én pedig, talán menteni akartam a helyzetet, feldobtam azt a témát. Azt a sztorit, amitől mindig is rettegtem, ugyanakkor vágytam rá, hogy megoszthassam valakivel.

- Viszont van egy izgalmas történetem, persze ugyanakkor szerencsétlen és szomorú de... Mindenesetre tanulságos, nagyon tanulságos. 

- Mi volna az? - Kérdezte a családfő, miközben mindannyian rám pillantottak. Nagy levegőt vettem, éreztem hogy most ideje a sarkamra állni és egy pillanatig úgy gondoltam, ha ezt most megteszem, talán jobbra fordulnak a dolgaim, talán mindaz a balszerencse ami akkoriban a nyakamba szakadt, pusztán saját belső feszültégem és piszkos lelkiismeretem külvilágba történő kivetülése és végsősoron valósággá, rossz történésekké válása volt.

- Egy nap, úton haza egy bevetésből, lezuhantunk. Távol az amerikai csapatoktól, szó szerint az Isten háta mögött, egy bűzös vietnami mocsárban landoltunk. 

- Ez aztán érdekesen hangzik. - Tette le kanalát Mr. Williams.

- Erről még én se hallottam. - Pislogott Lucy. 

- Remélem minden részletre emlékszik, százados, mert most komolyan felkeltette a figyelmünket! - Biccentett halvány mosollyal, markáns hangján az idős úr. 

- Igen, minden egyes részletre pontosan emlékszem. - Feleltem kissé elhalkulva, miközben lassan a sűrű, mélyvörös, ragacsos levesbe eresztettem kanalamat; végképp megundoradtam tőle, szinte felfordult a gyomrom.