Másnap ismét elméleti órát tartottam. Howard szerint érdemes, nagyon megéri a srácokkal foglalkoznom, a legutóbbi beszélgetésünk óta akárhányszor összefutottam az ezredessel, mindig a munkámról, az előadásokról kérdezett, arról hogy hogyan haladnak a kadétok az elméleti és gyakorlati feladatokkal.

- Mint látják, ez egy helikoptermodell. - Mondtam miközben egy UH-1 Huey modellt helyeztem az asztalomra. - Azért hoztam, hogy jobban bemutathassam a gép mozgását, és irányítását. Tehát, a gép irányításához három fő dolog összehangolt használata szükséges: a gázkar, a botkormány és az oldalkormánypedálok kezelése. Nem olyan könnyű mint amilyennek látszik, és ha nem akarják összetörni a gépet, és a pofájukat, akkor jobb ha odafigyelnek és nem bízzák el magukat. A botkormány a légcsavarlapátok állását változtatja ciklikusan, pontosabban a lapátállító rudakét, és így azok változtatják a lapátok állását. De először nézzük a pedálokat. Az oldalkormánypedál a faroklégcsavar beállítási szögét változtatja, és ez fordítja el a gépet. Függeszkedés közben a saját tengelye körül, repülés közben pedig teljes ívben bal vagy jobb fordulót csinál. Repülés közben a botkormányt is az adott forduló irányába kell dönteni, közben tartva a gázt. Például ha repülés közben balra akarnak fordulni, akkor bal kézzel tartják a gázt, jobb kézzel balra döntik a botkormányt, miközben maguk felé is húzzák, hogy ne bukjon orra a gép, közben pedig bal lábbal nyomják a bal pedált is. Érthető? - Kérdeztem, miközben a kezembe vettem a modellt és buzgón  mutogattam rajta, hogy mindeközben mi történik a helikopterrel. A tanulók szokás szerint csak pislogtak és bizonytalan válaszok érkeztek. 

- A helikoptervezetés valóban nehéz, főleg ha ellenséges tűzben repülnek golyószórók csattogása és rakéták süvítése közepette, úgy, hogy bármikor eltalálhatja magukat az ellenséges légvédelem. Nem megijeszteni akarom magukat, csak remélem tisztában vannak vele mit jelent katonai helikopterpilótának lenni.  Mondja csak Fran', mit csinál ha leáll a hajtómű? - Mondtam szigorú hangon, majd az egyik tanuló felé fordultam. 

Néhány nap, és rengeteg óra után irattam velük egy felmérőt, hogy tudjam, elméletben hogy megy nekik a repülés. Össze is gyűlt jónéhány dolgozat, amiket egy kupacba az íróasztalomra tettem. Bent volt Lucy is, amíg a szekrényem rendezgettek, kértem hogy rakja nekem össze a dolgozatokat. Megmondtam, hogy azokat keresse amik a Huey hajtóműrendszerérőről szólnak, legalább harminc darab van. Azért kellett megkérnem, mert időközben, amíg próbáltam rendet rakni, elkeveredtek a papírok is. Tudniillik nálam a rendrakás abból áll, hogy mindent egy nagy kupacba összepakolok, és próbálom kiválogatni hogy mi az ami kell, és mi az ami nem. Általában annyi az eredménye, hogy csak néhány papírt dobok ki, a többit meg elpakolom más helyre, vagy begyűröm a fiókokba.

A történet lényege tehát, hogy Lucy mindig is szerette a gyümölcslevet, főleg a narancsot. Aznap is valami finom, sűrű narancsüdítőt kortyolgatott egy formás üvegpohárból. A nap is nagyon szépen sütött aznap. Miközben a szekrényben turkáltam, Lucy félénken odajött hozzám, és csak annyit kérdezett hogy: "Ezek azok?" Vetettem egy gyors pillantást a papírokra, és biccentettem. Be akartam rakni a szekrénybe, de a jobb felső sarokban, ahol a hallgatók nevei vannak, észrevettem egy ragacsos foltot. Egy ragacsos narancs illatú foltot, ami elmosta a vezetékneveket a papíron. Megfordultam és csak annyit kérdeztem, azt hiszem kissé ingerülten: "Ez mi?"

Először kicsit magyarázkodott, halvány mosollyal a szája szélén. Véletlenül meglökte a poharat, és a narancslé ráfolyt a papírra. Csak néztem rá fáradt szemekkel, végül pedig elmosolyodtam, Ő pedig halkan nevetett. Nem tudtam rá haragudni, kicsit bántott is hogy durván szóltam, azt hiszem igen, kissé durván kérdeztem tőle.
Ezután bedobtam a köteg dolgozatot a szekrény egy sarkába, és megkértem hogy emlékeztessen, hogy odaraktam, mert biztosan elfelejtem. Miután mindent elrendeztem, megszólított.

- Ó, jut eszembe, a szüleim szóltak, hogy kérjelek meg, hogy gyere el hozzánk egy vacsorára jövő szombaton. Tudod, szeretnének megismerni, mert meséltem nekik arról, hogy veled dolgozom, hogy osztálytársak voltunk és hogy ott voltál a háborúban. Leginkább az apám kíváncsi rád, szeretné megismerni azt, akivel dolgozom. Bocsásd meg neki ha kissé goromba, csak tudod Ő is háborús veterán, és megmaradt benne az a bizalmatlanság mindenkivel szemben, főleg azok iránt akik a lánya körül vannak. - Mondta, a végén kissé nevetve.

- Vacsora? Jövő szombaton pont szabad vagyok, sőt, egész hétvégén. Szóval igen, köszönöm... 

- Tudom, én is, ezért javasoltam a szombatot. - Felelte, kihúzva magát.

- Nagyszerű. - Mosolyogtam - És hány órára?

- Este hétre. Megfelel?

- Tökéletes. Akkor jövő szombaton este hétkor.

- Monroe street 20. - Tette hozzá a címet.

- Oké, ezt megjegyzem. Egyébként ha végeztünk a pakolással nem lenne kedved megnézni egy helikoptert ami még Vietnamban is ott volt? Igazi veterán, tudok egyet mutatni, akár be is ülhetsz. Már ha van kedved. - Kérdeztem, mivel már előre tudtam a választ, ahogy azt is, hogy szereti a repülést. Különben mi másért jött volna pont egy légi bázisra? Ahogy arra számítottam, csak lelkesen mosolygott, és bólogatott. Visszatekintve erre a lépésemre, nem igazán tudom miért tettem, spontán jött, valami kedveset akartam neki mondani vagy viszonozni szülei jóindulatát és őszintén szólva az egyetlen ami eszembe jutott, az egyetlen kedves dolog amit adni tudtam akkor neki, az az volt, hogy megmutatom a Vietnami háború egy darabkáját. Ezeket a sorokat írva elég betegesnek és átkozottul furának tarthatja ezt az olvasó, de mást nem tudtam adni magamból, úgy éreztem ennyit érek; egy háborús relikvia vagyok, mint a koptereink. 

Tehát miután végeztünk a pakolással kikísértem a hangárba. Oda ahol az igazi veteránok voltak. Amik néhány évvel ezelőtt még 'Namban harcoltak, melyeknek néhány éve még vértől ázott az utastere, melyek nem is olyan rég még a sűrű dzsungel lombkoronája felett szálltak, csúszótalpaikkal gallyazva fák tetejét.  Ezek a gépek a csaknem tíz éven át tartó vérfürdő alatt a háború jelképeivé váltak. 
Mikor a géphez értünk, kint állt a napon, távolabb a többitől. Az új festése csillogott a nyári napsugarakban. Kicsit kihozták napozni a hangárból. Ott volt egy műszaki ismerősöm is, beültünk a gépbe: én a pilóta, Lucy a másodpilóta, George pedig a fedélzeti lövész helyére.

- Szóval... én a pilóta helyén ülök, te a másodpilóta ülésében, George pedig a fedélzeti lövészünk. - Magyaráztam Lucynek, a zöld dzsekimben, aki mindeközben érdeklődve figyelt, és folyamatosan nézelődött a gépben.

- Elsősorban a főpilóta vezeti a gépet, lövi ki a rakétákat, kezeli az oldalt lévő minigun golyószórókat, esetleg az orron lévő gránátvetőt. A másodpilótának is fontos szerepe van: segíti a felszállást, mindenre figyel, egyáltalán a főpilóta munkáját segíti, ahol csak tudja. Hiszen négy szem mégis többet lát mint kettő. Hogyha pedig meghal a pilóta, - Dőltem hátra az ülésemben. - egyedül is hazaviheti a gépet. A fedélzeti lövész fedezi a gépből éppen ki, vagy beugráló katonákat, vigyázva, hogy ne találja el a mieinket, - Mutattam Georgre-ra - vagy repülés közben lövi a földön lévő ellenséges csapatokat. Talán az Ő munkája a legveszélyesebb, könnyű célpont a nyitott oldalajtóban. Ezért is kötelező kevlármellényt viselnie. Na, most tedd a lábad a két pedálra, ami előtted van, ezek az oldalkormánypedálok. Fogd meg a botkormányt, bal oldalt pedig a gázkar, azt is fogd meg. - Mondtam neki, miközben Ő kissé ügyetlenül próbált elhelyezkedni kényelmesen a másodpilóta ülésében. Persze a szoknya és a női cipő nem épp helikoptervezetéshez való, hol feljebb csúszott az ülésben, hol lejjebb, máskor meg az oldalt felcsúszott szoknyáját igazgatta zavartan, de azért igyekezett ügyesen betölteni a másodpilóta szerepét. Hogy ne hozzam zavarba, azzal hogy még nézem is a helyezkedését, inkább hátrafordultam George-hoz, megkérdezni, hogy be lehet-e indítani a gépet.

- Persze Tom, nyugodtan. Akár bevetésre is vihetnéd, épp ma reggel ellenőriztem. - Biccentett mosolyogva, még mindig a nyitott ajtóban ülve. Erre persze indokolatlanul fellelkesültem, furcsán elmosolyodtam, mint valami gyerek, aki végre kézhez kapja kedvenc játékszerét. Vagyis inkább azt mondanám legszeretettebb és egyben leggyűlöltebb játékszerét. Kapcsoltam is az áramköröket, közben pedig szóltam nekik, hogy vegyék fel a zajvédőket. Úgy éreztem magam mint mikor riasztottak, hogy gyorsan menni kell kimenteni a fiúkat, mert nagy gáz van. Először a hajtómű visítását hallottuk, és azt ahogyan a masszív, széles lapátok süvítenek a levegőben egyre gyorsabban, és gyorsabban. Láttam a fejem fölött egyre gyorsuló lapátokat, és nem telt bele két perc, már fel is szálhattunk volna. Odaát megtanultuk hogy kell gyorsan indulni. Már a gázturbinák is összeszedték magukat, és az indulási visítást felváltotta a lapátok jellegzetes, csattogó hangja.

- Most ha felemelnéd a gázkart, -De semmiképp se csináld!- A gép is elkezdene dőlöngélve emelkedni, de hogy ne boruljunk fel, a botkormányt is használnod kéne! - Próbáltam (kevés sikerrel) túlkiabálni a Huey T53-as gázturbinájának a hangját, a "másodpilótám" felé fordulva. 

- Képzeljétek el, amint egy ilyen gépben, a dzsungel felett repülünk, sok másik társunkkal, és arra várunk hogy mikor nyitnak ránk tüzet! - Mondtam, erre Lucy és George becsukták a szemüket, és mosolyogva elképzelték. Mikor láttam mennyire átélik, én is azt gondoltam, "Miért ne?" , majd becsuktam a szemem. Egyre tisztábban láttam magam előtt a fákat, és a körülöttem lévő gépeket. Annyira erősek voltak az emlékeim, hogy már-már elhittem, hogy újra odaát vagyok, a gép hangja pedig csak segített abban, hogy felerősödjenek az emlékeim. Csak aztán jutottak eszembe a hátul, vérben és hányásban üvöltő katonák, a fejem mellett pattogó lövedékek, és a hajtómű hangja mellett a rakéták süvítése, a golyószórók kerplése, a robbanások, a rádióba kiáltozó kétségbeesett pilóták, a hatalmas zűrzavar, a háború hangjai és szagai. Az én kezem is a botkormányon és a gázkaron volt, a lábaim a pedálokon, egyre rosszabbbul kezdtem magam érezni, végigfutott a hideg a hátamon, kissé megborzongtam, majd elkezdett remegni a jobb kezem, egyre erősebben, görcsösen szorítottam a botkormányt. Így visszatekintve nagyon is tisztán láttam a háborút, a halált, és ez az egész látomás legalább két-három percen át tarthatott de egy örökkévalóságnak tűnt. Végül kinyitottam a szemem, és megkönnyebbülten rájöttem hogy a barátaimmal vagyok. Kicsit zavarba jöttem, mert már mindketten engem néztek. 
Azt hiszem Lucy jól tudta már, hogy nem az a Tom vagyok akivel anno az érettségi tételekről beszélt. Nem tett semmi megjegyzést, nem kérdezett semmit, csak láttam a szemeiben. Kiemelném egyébként, hogy a kadétokkal való repülés közben sosem történt ilyen. Beszámoltam erről később Dave-nek, szerinte azért volt mert túl 'laza' voltam Lucy és George mellett, a kadétokkal viszont mindig, szigorúan a feladatra koncentrálok.

A kis 'rohamomat' követően igyekeztem visszazökkenni a normális kerékvágásba, de nem igazán akart sikerülni, émelyegtem, szédültem, még most, ahogy írok, még most sem tudom mi történt velem és igazából nem is emlékszem miről beszélgettünk Lucyvel amíg leállítottam a gépet. Talán a műszerekről magyaráztam neki (?). 

Mindenestre egy jelenetre még emlékszem; a 'helikopterbemutatómat' követően falfehéren igyekeztem a mosdóba, majd görcsösen hánytam.