18:00, "Old Eagle" pub

Péntek estére átöltöztem civilbe, és a vendéglőnél találkoztam Dave-el. Szinte egyszerre érkeztünk, néhány perc eltéréssel. Fekete bőrdzseki, bézsszínű ing, és 'szolgálati' baseball sapka volt rajtam, Dave pedig farmerkabátban és klasszikus repülős napszemüvegben jelent meg. 

- Napszemüveg este hatkor? - Kérdeztem halványan elmosolyodva, amint barátom szórakozottan átnézett a sötétítettt lencsék felett.  . 

- Miért ne? Jól néz ki, menő és mióta csak a seregben szolgálok ezt hordom! - Mondta büszkén.

- Látszik rajta. - Vigyorogtam lehajtott fejjel, majd benyitottunk a pub-ba. Megmutattam neki a kedvenc helyemet, és Samet a vendéglőst is bemutattam. Nem voltak sokan. Néhány katona, egy-két civil is talán, nem emlékszem pontosan. 

- Dave, bemutatom Samet. Pontosabban Sam Andrews őrvezetőt. Sam, neked pedig bemutatom Dave Morris őrnagyot. Együtt szolgáltunk Vietnamban. - Mutattam be őket egymásnak. Kezet ráztak, majd leültünk az egyik nyugodt, magányos boxba. Persze az öreg Sam azonnal belejött a sztorizásba, ahhoz nagyon értett, és csak mondta a magáét. Nagyon szeretett mesélni, főleg veteránoknak, katonaembereknek, akik megértették őt. A helyünkön jobb oldalt a fejem mellett, vitrinben, egy 45-ös Colt revolver volt kirakva, Dave mellett pedig egy hatalmas helikopterkötéleket ábrázoló kép, azt hiszem az első légi lovashadosztály egyik egysége. Érkezésünk után közvetlenül barátom távozott a mosdóba, nagyjából három vagy négy percre. Samnek rendelése volt, szóval egyedül maradtam, egyedül azzal a képpel. Milliószor láttam már, de indokolatlan bánat és feszültség fogott el, ahogy bámultam. Nehéz elmondani, leírni meg még inkább. Olyan érzés, mint mikor már semmi sem számít, mikor már semmi sem érdekel. Frusztráló érzés most is, amint ezeket a sorokat írom, hogy nem tudom megfogalmazni, nem tudom átadni, amit éreztem, mintha egy láthatatlan súly nehezedne rám. Egyébként nem hinném hogy amiatt az ostoba kép miatt lett volna, sokszor tapasztaltam ezt akkoriban, sőt időnként most is, ha néhány percre egyedül maradok. Láttam ahogy Dave lehuppan előttem a boxba, de nem igazán figyeltem rá, csak mikor megszólított.

- Mi az? - Kérdezte értetlenül. A fejem nem fordítottam felé, csak a szemeimet.

- Semmi. - Feleltem halkan.

- Biztos hogy minden oké? - Kérdezte bizonytalanul és komolyan mondom, magam sem tudtam, hogy minden oké-e. - Rendeljünk valamit.

- Okés. - Vontam vállat, amint végre hátradőltem. Dave furcsálló tekintettel felvette olvasószemüvegét és az étlapot kezdte böngészni. Én még mindig hallgattam. 

- Mit szólnál... Hamburger káposztasalátával és... És steak burgonya? - Emlékszem, csak forgattam a szemeimet.

- Jó ég, fejezd már be, olyan vagy mint egy nagypapa, aki gyerekmenüt rendel az unokájának. Kérj két szimpla hamburgermenüt, abban minden van. - Feleltem miközben Samnek intettem. A rádióban a Green River szólt a CCR-től. A szám sose emlékeztetett 'Namra, inkább a Mississippi környékére és gyerekkorom Twain-regényeire. 

- Nem vagy jól. - Állapította meg Dave, miután leadtuk a rendelést. - Ki halt meg míg pisálni voltam?

- Azt hiszed csak vicc, de tényleg eszembe jutnak, a legváratlanabb helyeken és pillanatokban. Mintha követne, mindegyikük. - Hajoltam közelebb velem szemben ülő társamhoz. 

- Mert még mindig a seregben vagy. Ne lepődj meg, ha a helikopterekről, fegyverekről és zöld zubbonyokról ők jutnak eszedbe. - Nem feleltem, ő pedig folytatta. - Hagyd a francba az egészet, szerelj le végre.

- Nemrég beszéltem Howarddal, azt mondta nem lehet, utcára kerülnék. 

- Van benne valami. - Hajlott le Dave szája széle. - Miért nem kéred meg Jennyt hogy segítsen? Az istenért, legalább van egy nővéred!

- Van egy nővérem, aki azt mondja az unokaöcséimnek, hogy Tommy bácsi gyilkos. - Barátom egy pillanatra elhűlve bámult. Valóban, Jenny mindig a háború ellen volt, sose volt képes megérteni, hogy annak ellenére, hogy önként jelentkeztem a légi hadosztályhoz, én is hasonlóan éreztem. Mikor hazatértem, igyekeztem tartani a kapcsolatot vele, tudtam, hogy a 'Namban töltött éveim alatt ő felnőtt, önálló nővé érett, feleségül ment valami mérnökhöz és született két gyerekük. Őszintén, megpróbáltam a legjobbakat, sokáig szerettem volna közös programokat szervezni, horgászni vinni a srácokat, direkt szóba sem hoztam a sereget, soha egy játékkatonát sem vettem nekik, sose jelentem meg előttük egyenruhában, Georgie meg Frankie ennek ellenére viszont rajongott a "menő kopterekért és tankokért" (talán mint minden normális nyolcéves fiú). Addig igyekeztem, míg Jenny egyszer a képembe vágta, nem szeretné, hogy a fiai "gyilkosokkal lógjanak". 

- Ez esetben ne haragudj, nem tudtam, hogy a nővéred egy idióta picsa. - Vonta fel szemöldökét Dave, zavartan bámulva az itallapot. Ezen végre kissé elmosolyodtam. - De én sem tudok segíteni, én...

- Ne, ne, hagyd is, nem akarok rajtad és Susanen élősködni. - Ráztam meg a fejem. Társam csak hárított.

- Apropó, Susan. Ő nekem nagyon sokat segített, szóval... Érted, talán kéne melléd valaki, aki támogat. Vagy vedd fel a kapcsolatot valami régi ismerőssel. Tudsz valamit a régiekről?

- Régiekről?

- Mondjuk gimiből. - Vont vállat, miközben Sam meghozta a rendelésünket; két hamburgermenü és két üveg Coca-Cola. Tekintve hogy Dave vezetett, én pedig 'szolidarizáltam' vele.

- Az jó régen volt. - Mosolyogtam. - De most egy gimis évfolyamtársam lett a titkárnőm. 

- Mi a szar...? - Nevetett fel. - Még nekem se volt titkárnőm! 

- Howard aggódik értem, szóval szeretne felügyelet alatt tudni, tudod, mint egy elmebeteget. - Bólogattam. - Az viszont véletlen hogy Lucyt kaptam, véletlen egybeesés. 

- Jól hangzik, vagyis ez a felügyelet nem annyira, de hívd el randizni a lányt mindenképp. 

- Okés, gondolkodom rajta... Lehet egyáltalán ilyet? Hogy viszonyom legyen egy beosztottammal? Nem igazán hiszem... - Gondolkodtam el.

- Mi a franc van veled? - Húzta össze a szemét Dave, amint a tányérhoz vágta a kezében lévő sült krumplit. - Szarsz a saját életedre, de az etikai szabályok meg izgatnak? 

- Mi a franc lett mindenkivel? - Néztem hirtelen, mélyen a szemébe. - Johnson őrnagy '75 tavaszán felkelt, elszívott egy cigarettát, üdvözölte az irodában a srácokat, egy újabb cigaretta mellett megtette szokásos reggeli sétáját a hangárok körül, szokás szerint mindenkihez volt egy jó szava, aztán megebédelt, elvonult az irodájába és 14:00 környékén mosolyogva kiküldte a titkárnőjét, hogy főzzön neki egy kávét, majd mikor a nő lement a konyhába, golyót repített a saját fejébe. Gondoltad volna, Dave?

- Nem. - Bámult vissza rám, komoran. Johnson őrnagy sokat megélt vén róka volt, személyesen ismertük Dave-el. Akkoriban azt pletykálták azért tette, mert nyugdíjazni akarták és valahogyan nem volt képes megérteni, hogy a háborúnak vége és nincs rá többé szükség. - Mit akarsz ezzel? Menjünk és nyírjuk ki magunkat?

- Nem, de ne csináljunk úgy, mintha lenne itt helyünk, vagy szívesen látnának az emberek. - Fontam össze karjaim. 

- Baromság. - Mordult rám Dave. Szemei idegesen jártak jobbra-balra. - Tudod mit? Leszarom. A srácokat is, a sárgákat, a szenátorokat, Jimmy kibaszott Cartert meg főleg leszarom, az én életembe többé nem fognak belemászni, az én életemért mostantól csak én vagyok felelős! - Gesztikukált idegesen, amint rám nézett.

- Nekem nincs bajom Carterrel. - Feleltem elgondolkodva. - Mondjuk igen, leszarom. De nem érted miről beszélek, vagy érted, de nem akarod észrevenni. Gondolj bele; tudjuk hogyan kell helikoptert vezetni ellenséges tűz alatt, kerülni a radarokat és jelzőfények nélkül, éjszaka, néhány méterre egymástól repülni. De rég elfelejtettük, hogyan kell randira hívni egy lányt, hogyan kell grillpartit szervezni, hogyan kell beszélni egy hivatali ügyintézővel. Az ismerőseink többsége föld alatt van, vagy leszedálva egy diliházban, aki pedig kibírta idáig, olyan kísértet lett, mint mi vagyunk. - Dave nem felelt, inkább mohón kanalazta káposztasalátáját, majd témát váltott. 

- Susannel piknikezni akarunk menni, ha eltávot kapok és hazamehetek kicsit. Szívesen látunk. Gyere velem és jót tesz majd egy kis horgászat, ilyesmi. - Elfogadtam, gondoltam, ártani nem árthat, sőt. Rágyújtottam, bár elvileg nem volt szabad, Sam mindig megengedte. - Azt a kölyköt pedig próbáld elfelejteni és végképp verd ki a fejedből, hogy meglátogadot a családját, meg ilyen hülyeségek. - Tette hozzá. "Azt a kölyköt". Nem tetszett ahogy fogalmazott, mintha a srác csak egy szám lett volna, hatvanöt kiló felcimkézett hús. Ugyanakkor nem bántódtam meg semmin, amit Dave mondott, tudtam hogy neki is megvannak a maga problémái, a maga démonai, de valahogyan mindig erőt adott a tudat, hogy neki sikerült, az átlaghoz képest rendben van az élete. Irigyeltem őt Susan miatt is, ahogy elmondta, boldognak tűntek, míg nálam már az is ritka volt, hogy egyáltalán fantáziáltam volna egy normális, szeretetteljes kapcsolatról. Igazából Lucy jelenléte adott akkor némi reményt, olyan volt, mint egy lehetőség az újrakezdésre, bár nem tudtam van-e barátja és csak egyszerű kedvesség-e a felém tanúsított magatartása.  Valamennyire motivált, hogy legalább előtte szedjem össze magam, vegyem fel az álarcot, mintha elégedett lennék az életemmel és mindazzal, amit elértem. Végzős gimnazistaként azt gondoltam, mindenki büszke lesz majd rám ha egyenruhát fogok hordani, az emberek rám mosolyognak, a lányok végigmérnek majd, de ma már csak feszengek, izzadok ha egyenruhában kell civilek közé mennem. Talán amire igazán vágytam (és ezt Nelson atya kérésére is írom most le), az a béke és a szeretet volt. Nem, nem gondolom hogy bárki elvárja tőlem hogy ezt írjam vagy mondjam, de gyűlöletet és rideg érdektelenséget láttam itthon, a civil életben. Az egyébként pokoli 'Nam javára kellene írnom, hogy segítettük, támogattuk egymást, igazi testvérekként, honfitársakként. Az emberek itthon elfordítják a fejüket egymástól. Szintén Nelson atya javaslatára kezdtem el Hobbes-ot is olvasni, azt mondta a fickónak sajátos képe van az államról, az emberekről, a vallásról és a háborúról, de ha érdekel a téma és szeretnék kicsit szélesebb látókörű lenni, kezdjem el. Szóval ez a Hobbes azt írta, hogy valójában mindig háború dúl, mindenki, mindenkivel háborúzik. Mikor végiggondoltam, először nevettem, mert rájöttem, hogy '75-ben nem ért véget a háború, társadalmunk minden egyes tagja mások érdekeinek rovására törekszik érvényesíteni saját igényeit, érdekeit. Pontosan ez az, amiről az imént beszéltem, ez az amit minden nap tapasztalok és nem tudom hová tenni. Nincs ellenség, nincsenek itthon nácik, szovjetek vagy vietek, mégis minden egyes nap újabb és újabb ellenségeket kreálunk. Ellenséget kreálunk a főnökünkből, a szomszédunkból, a bolti eladókból, a rendőrökből, katonákból, hajléktalanokból, papokból, munkásokból az ismeretlenekből akik a buszon ülnek mellettünk, mindenkiből.
Nem mondanám, hogy a könyv rontott a társadalomról alkotott véleményemen, inkább felébresztett bennem némi egészséges önkritikát és önkontrollt. Hiszen a probléma megoldása a változás lehet, amit az egyénnek kell elkezdeni. Egyelőre tovább próbálok beszélni a dolgokról, vállalni egykori tetteim következményeit. Bár hozzá kell tennem, a filozofálás és olvasgatás még mindig nem tett derűlátóbbá, hiszen rég beletörődtem már, hogy a többség sosem fog megváltozni.

*****

Aznap este rövid ideig még beszélgettünk Dave-el és hogy oldódjon a feszült hangulat, Sam is csatlakozott hozzánk. Éjszakára még vissza kellett mennem Ruckerbe, dolgozni.  Elég kellemetlen volt, egész éjjel fent voltam, kora reggel pedig a katonai temetőbe mentem. A felkelő nap sugaraiban az egész helynek különleges kisugárzása volt. Ahogy a nap emelkedett a fehér keresztek mögött, egy pillanatra mindegyik narancs, majd aranyszínűnek tűnt, és ez a színvarázs beborította az egész temetőt.