1977

1977-ben szép nyár volt Alabamában, legalábbis Fort Ruckerben biztosan. '75 óta nem végeztem komoly, 'katonai' munkát; tanítottam az újoncokat és ennyiben ki  is merültek a feladataim. Emlékszem, egy júniusi napon jött át egy régi barátom valamelyik Mississippi állambeli légi bázisról. Régóta nem hallottam felőle, nem is igazán tartottuk a kapcsolatot, szóval nagyon meglepett. Hogy őszinte legyek, azóta nem beszéltünk, mióta hazajöttünk Vietnamból. Mikor megérkezett, első dolga volt megkérdezni, hogy hol van Campbell százados, és egyszerűen bejött az órámra amit a pilótanövendékeknek tartottam. Ha elmondhatom valakiről eddigi életemet számba véve, hogy legjobb barátom és hogy mindig számíthattam rá, az Dave Morris őrnagy.

- Szép napot százados! Beülhetek az órájára? - Kérdezte vigyorogva, mikor belépett. Megfordultam, felhúztam a szemöldököm, majd szélesen elmosolyodtam.

- Ilyen nincs... Azt hittem Mississippiben vagy! - Mondtam meglepetten, miközben kezet ráztunk és átöleltük egymást.

- Ott is voltam. De áthelyeztek ide, úgyhogy mostantól téged foglak itt boldogítani. -Mutatott rám, miközben levette a sapkáját. Én közben teljesen elfeledkeztem a hallgatóságomról akik azt várták, hogy folytassam az előadásom. Feléjük fordultam, majd intettem Dave-nek hogy jöjjön közelebb.

- Bemutatom Dave Morris őrnagyot. Mostantól velünk lesz itt Fort Ruckerben. - Mutattam rá. A hallgatók felálltak, tisztelegtek, Dave pedig lazán vigyorogva viszonozta. 

- Most mennem kell, viszont ha végeztél keress meg, és találd ki melyik helyi kocsmába menjünk, mert egy kis agysejtrombolás közben mesélhetnénk egymásnak a '75 óta történtekről. - Mosolygott - Vigyázzanak kopaszok, Campbell százados órái néha kegyetlenül unalmasak! - Szólt oda a tanulóknak, akik halványan mosolyogtak, kuncogtak. Morris mindig ilyen volt. Sok mindenben hasonlítunk egymásra, mégis teljesen különbözőek vagyunk. Barátságunk kezdetén furcsálltam is a személyiségét, úgy gondoltam biztosan nem értenénk szót egymással, de végül úgy hozta az élet és Vietnam, hogy szinte testvérekké váltunk. Mikor én elvesztettem a nyugalmam és a hidegvérem, Ő mindig megőrizte azt. Őrnagy lévén valamivel idősebb is volt tőlem, nekem csak egy nővérem volt, akivel egyébként sem tartottam soha a kapcsolatot, így Dave sokszor olyan volt számomra, mint egy 'nagytestvér' aki mindig igyekszik segíteni az esetlen öccsén.
Gondoltam később az 'Old Eagle' nevű bárban találkozhatnánk, tipikus jenki hely. Az ember órákig tud odabent ücsörögni egy hideg sör és egy hamburger mellett, főleg ha jó a társaság. Az óra után megpróbáltam megkeresni barátomat, persze nem mondta meg hol találom majd. Kérdezgettem a tiszteket, műszakiakat, titkárnőket, végül pedig egy hangárban találtam meg amint egy szerelővel beszélgetett.

- Hé! Te meg hol voltál? Már fél órája várok rád! -Mondta egy ládán ülve, a térdeire támaszkodva.

- Fél órája téged kereslek... - Feleltem unottan. - Viszont mondtad, hogy elmehetnénk valahová és tudok egy jó pubot, imádni fogod.  "Old Eagle" a neve. A tulajdonos egy koreai veterán, és az egész helyet telepakolta vadnyugati meg háborús cuccokkal. Legutóbb mikor bementem inni egy sört, még másfél órát ültem ott, mert elmesélte nekem mikor megrohamoztak egy ellenséges dombot bajonettel és karabélyokkal, vagy valami ilyesmi... Jó fej az öreg. - Mondtam összefont karral, kissé elgondolkodva.

- Pont nekünk való! - Csapta össze tenyerét. - Mikor érsz rá? 

- Bármikor. Howard ezredes pár héte megígérte hogy annyi kimenőt kapok, amennyit csak akarok. Persze ez nem tart örökké, csak pár alkalom. A lényeg hogy most még ráérek. - Bólogattam hevesen. - Péntek este hat?

- Péntek este hat. - Bólintott, szája sarkában elégedett mosollyal.

*****

Az imént elmondottak -ha jól emlékszem- délelőtt tíz óra körül történtek. Két órával később, délben, ismét meglátogattam az ezredest. Mary, mint mindig ott volt, Howard pedig buzgón olvasott és szignált mindenféle iratokat. Köszönt, intett hogy üljek le, és megkérdezte mit szeretnék. Megigazítottam a dzsekim, és közöltem vele, hogy este hattól el szeretnék menni, határozatlan ideig. A "határozatlan ideig" úgy tűnt nem tetszik neki, de mikor részletesebben kifejtettem az okát, elmosolyodott és megmondta, hogy semmi akadálya. Azt hittem végeztünk, de valahogy éreztem, lesz még valami. Howard felemelte az ujját, mondta hogy várjak egy percet, majd azt kérdezte hogy: " Tom, szeretnél egy titkárnőt? "
Először kicsit zavarba jöttem és nem tudtam mire vélni a kérdést. Nem vagyok én ezredes vagy tábornok, hogy titkárnőm legyen! Mindenesetre kedves gesztus az öregtől, gondoltam. Ezután Maryre néztem, aki mosolygott, majd azt mondtam, hogy: "Miért ne?"
Az ezredes megmondta, hogy ez esetben másfél óra múlva fog várni a hölgy, bizonyos Lucy Williams. A név hallatán kicsit meglepődtem, mivel ismertem. Legalábbis a nevet. Persze rengeteg Lucy Williams lehet Alabamában, de akkor is felkeltette az érdeklődésem. Beleegyeztem, mosolyogtam, köszöntem, majd elmentem. Ránéztem az órámra. Dél múlt tizenöt perccel, elvileg fél kettőre kellett volna megjelennie a nőnek. Valahogy már nagyon vártam, de el kellett ütnöm az időt addig, ezért kimentem a hangárba beszélgetni néhány ismerőssel, tettem egy rövid sétát a felszállópálya környékén, cigarettát vettem és ebédeltem a tiszti kantinban. Folyamatosan az járt az eszemben hogy: "Vajon az a Lucy? Vagy ostobaság és erre esély sincs? És ha tényleg ő az, mit fogok mondani? És ha nem? Akkor mi lesz?" 
Végül valahogy eljutottam az adott időpontig, és néhány perc késéssel az irodámhoz értem. El kell ismernem ilyen vagyok; ha nagyon várok valamit, végig azon jár az eszem várakozás közben, hogy mi lesz, hogy lesz, de valahogy mindig sikerül elkésnem. Tehát mikor én odaértem, (persze közben még átvedlettem a gyakorlóruhából irodai egyenruhába) Ő már várt, egy széken ülve, papírokat és könyveket ölelve magához, friss, új női egyenruhában.

- Ms. Williams? - Kérdeztem bizonytalanul.

- Százados! - Tisztelgett kissé ügyetlenül, félénken, kedves hangon. hirtelen felpattanva helyéről. Kicsit mélyebben a szemébe néztem, Ő is az enyémbe, és 2-3 másodperc múlva, gyorsan megkérdeztem:

- Lucy? Lucy Williams a gimiből? - Egyszerűen elmosolyodott, és már nem is vártam választ, tudtam hogy Ő az. - Ne haragudj, hogy nem ismertelek fel elsőre, csak tudod azóta nem láttalak, hogy elvégeztem a fősulit és az egységemhez kerültem.

- Én sem ismertelek meg hirtelen, semmi baj. - Mosolygott tovább. - És... Igazából azt hittem történt veled valami a háborúban... Nem jelentkeztél, sehol sem hallottam rólad. - Mondta, ezúttal már sokkal meglepettebb, és szomorúbb hangon.

- Sok minden történt velem a háborúban... - Morogtam, Ő pedig furcsán nézett rám, talán nem teljesen értette. Inkább témát váltottam. - Nekem csak az fúrja az oldalam, hogy te hogyan kerültél Fort Ruckerbe, Jesszusom, mekkora volt ennek az esélye, hogy pont itt találkozunk? - Nevettem, amint kissé zavartan a zsebeimbe csúsztattam kezeim. Átvettem tőle a könyveit és az iratkupacokat, majd segítettem neki berendezni az irodámban egy kis sarkot. Izgatottan foglalt helyet és kezdte mesélni, hogyan jelentkezett édesapja biztatására katonai szolgálatra, hogy az öreg Williams milyen büszke rá, és hogy milyen főiskolai szakot végzett el, míg én odaát voltam. Én mindeközben karosszékemben hátradőlve hallgattam, ám figyelmem hamar elkalandozott, amint meghallottam az egyik kinti felszállópályán pihenő Huey hajtóművének egyre erősödő hangját. Talán csak tesztindítást végeztek, de hirtelen nem tudtam már Lucyre figyelni, pedig tisztán emlékszem, hogy gyönyörű volt. Az elmém megint odaát járt, irreálisnak, mondhatni túl szépnek tűnt akkor az egész jelenet ahhoz, hogy igaz legyen. Nem tudom mit éreztem, talán nem is éreztem egyáltalán semmit; csak elkezdtem nosztalgiázni a gondolataimban, mintha szegény lány már ott sem lenne.