1977, Fort Rucker légi bázis, Alabama állam, USA

Kopogtattam Howard ezredes ajtaján majd benyitottam irodájába. Egy kényelmes bőr fotelból köszönt nekem diplomatikusan mosolyogva, én pedig hetykén tisztelegtem, szinte csak megszokásból, majd helyet foglaltam asztálával szemközt. Ezután fiatal titkárnője felé intettem szó nélkül, mosolyogva. A barna hajú kisasszony viszonozta a gesztust és tovább gépelt. Tisztán emlékszem az ezredessel folytatott beszélgetésünkre.

- Miért jöttél újra hozzám, Tom? - Kérdezte, még mindig kissé erőltetetten mosolyogva.

- Átgondoltam amit mondtál. És nem változtattam a döntésemen, le akarok szerelni. -Feleltem, majd kibámultam az ablakon és lefelé hajló ajkakkal vállat vontam. Erre hátradőlt a fotelban, levette a szemüvegét, és hátradőlt, az ajtó felé merengve. Néhány másodperc múlva visszatette a szemüveget, felém fordult és azt mondta: 

- Nem engedhetem.

- Miért nem? A háborúnak vége és... Hivatásos vagyok, évek óta szolgálok, jogom van leszerelni végre. - Mondtam neki kissé ingerülten.

- És aztán mit csinálnál?  - Erre nem feleltem semmit, Ő pedig kihasználva az alkalmat, folytatta. - Nézd, én csak nem akarom, hogy bajba keverd magad. Jelenleg Fort Rucker a mindened, szolgálati lakásod van, szolgálati illetményed, még a ruháid is a légierőtől vannak. Isten ments, hogy korlátozzam a jogaidat, Tom vagy tudomisén... De előbb próbálj meg elszakadni a seregtől és nem az utcára kerülni. - A beszélgetés egyre kínosabbá vált, mivel Mary, a titkárnő is minden szavunkat hallotta. 

- Van ebben igazság. Most utcára kerülnék, senkim sincs a világon. - Nevettem fel kissé elkeseredetten. - Dehát tizennégy hónapot, huszonkét napot és harminchét órát töltöttem Vietnamban, ezek után nem lehet olyan vészes, nagyjából semmi. - Ráztam meg a fejem, ekkor már nem is Howard felé, inkább a levegőbe, a láthatatlan semmibe beszélve. 

- Nem engedlek sehova. Én komolyan veszem a munkám és a beosztottjaimre szinte a fiaimként tekintek. - "Nagyszerű, most elkezdi ezt a Patton tábornokos szarságot" gondoltam

- És most? - Erőltettem kényszeres vigyort a képemre.

- Most fogod magad és mész órát tartani az újoncoknak, aztán annyi eltávot kapsz amennyit akarsz. Kereshetsz civil melót, lakást, barátnőt, mittudomén. De közben valakivel tartanod kell a kapcsolatot, tudni akarom hol vagy, mit csinálsz, érted? - Mutatott rám az ezredes csontos ujjaival. Rögtön értettem mi a helyzet; attól tartott, hogy kárt teszek magamban vagy másokban. Hízelgő. 

- Jó. - Biccentettem, majd felálltam és olyan szabályos vigyázállásban tisztelegtem, ahogy elsős kadétkoromban sem. Ezután hátat fordítottam és kisétáltam Howard irodájából. Egyébként megnyugtató hely volt az az iroda. Pofás kis humidor volt a falon, nagy szivaros volt az öreg. Bőrkanapék, fotelek, tölgyfa íróasztal, festmények és egy, a kinti pázsitra néző panorámaablak. Ahogy bezártam magam mögött az ajtót, hallottam még, ahogy Mary abbahagyja a gépelést és ártatlan, vékony hangján az ezredeshez szól.

- Ezredes... Mi baja van? - Nem maradtam ott hallgatózni. Őszintén szólva meglepődtem volna, ha Mary úgy tekintett volna rám, mint egy normális emberre; akkoriban kezdtem már megszokni, hogy mindenki úgy beszélt rólam, mint egy flepnisről. 

*****

Thomas Campbell százados vagyok, az USA hadseregének a pilótája. Vietnamban szolgáltam helikopterpilótaként.  Jelenleg -pontosabban egy éve - fiatal pilótajelölteket oktatok UH-1 Huey típusra, az Alabama állambeli Fort Rucker légbázison. Megtanítom nekik a műszaki dolgokat, elméletet, végül pedig eljutunk a repüléshez is, ha minden jól megy. Azt hiszem ezzel a legfontosabb dolgokat el is mondtam magamról. Sokan mondták, hogy talán beszélnem vagy írnom kéne mindarról ami az elmúlt években történt, hogy kicsit rendet rakjak a fejemben. Nem akartam, őszintén nem akartam, végül az egyetlen ami rávett minderre, az az igazság utáni vágy volt. Nem túl hosszú történet, de annál érdekesebb. Nem egy tipikus háborús sztori lesz, veteránokról és félresiklott életekről fog szólni. Olyan dolgokról, melyek lehettek volna, de sose voltak. Emberi gyarlóságról, gyengeségről, ostobaságról, de olykor arról a kevés becsületről és testvériességről, ami a vietnami dzsungel büdös levegőjének, a napalm csípős szagának és fiatalemberek vérének furcsa elegyében született.