IV.

A következő nap egészen alkonyatig, szintén szürke, fagyos egyhangúsággal telt. Coutant valamiért magányra vágyott, Aubert pedig még mindig fegyvere összeszerelését igyekezett gyakorolni. Amint a nap bágyadtan kezdett lebukni a látóhatár peremén, a két fiatalember hirtelen tétova kiáltozásra lett figyelmes a távolban. Eleinte kevés jelentőséget tulajdonítottak a zajoknak, egészen addig, míg meg nem szólalt egy-egy tiszt sípja és el nem kezdték verni a kihelyezett kolompokat.

- Mi ez Pierre? – Nyíltak hatalmasra Louis szemei. Coutant ezúttal legalább annyira tanácstalan volt, mint fiatalabb társa.

- Mozgolódás a német árkokban! – Vetette oda nekik egy éppen mellettük elszaladó katona, miközben ügyetlenül töltötte puskáját. Pierre és Louis libabőrözvecsatlakozott hozzájuk, kisvártatva pedig tiszteket pillantottak meg, köztük Clavier századost, amint távcsövekkel és periszkópokkal óvatosan kémlelték a homályos szürkeséget.

- Szokatlan ami odaát megy. Főleg Karácsony napján. – Fordult Beaumont hadnagy elöljárója felé, amint elhúzódott a periszkóptól.

-Nem látok mást, hadnagy, mint furcsa fényeket. Meg harsány kiáltásokat hallok. Mintha a tisztjeik ingerültek lennének. 

- Helyükre küldjem a géppuskásokat?

- Némi elővigyázatosságból baj nem lehet. – Biccentett a kapitány, majd két bakának intett, akik őrülten kapkodva a lövészárkok sarkai felé és a közeli bunkerekbe rohantak.

- Százados, hívjam Dubois atyát? – Kérdezte egy őrmester.

- Semmiképp nem indítunk rohamot, mindenkit készítsen fel a védelemre.

A katonák fegyelmezetten a lövészárok oldalához simultak, puskáikat magasra emelték, majd az árok szélére támasztották azokat, a fegyverek tusát vállukhoz szorítva célba vették a Senki Földjét. CoutantAuberthez fordult. Kikapta kezéből puskáját, majd ellenőrizte.

- Meg sincs töltve te szerencsétlen! – Azzal sebtében egy tárat helyezett társa Lebel-jébe.

- Éppen az összeszerelést gyakoroltam és felraktam a bajonettet aztán biztos elfelejtettem, nem tudom… - Magyarázkodott a fiú.

- Húzd le a fejed, ne nézd hová lősz, csak lőj! Érted? Maradj mellettem, de vakon lőj, ne próbáld nézni őket! – Hadarta Coutant, amint kétségbeesetten, mélyen társa szemébe bámult. A tisztek már a sorokat fegyelmezték, egy altiszt szakította félbe a két fiatalember beszélgetését is, ingerülten megragadva zubbonyukat, durván az árok falához lökve őket,  társaik közé a sorba. A férfit, aki mindig gázálarcban járt, két tizedes fogta közre, próbálták róla lehámozni maszkját, amint az őrülten sírva halálsikolyokat hallatott.

- Gyerünk te nyomorult, így nem tudsz célozni! Ez a maszk lesz a végzeted! – Végül letépték róla, az pedig azonnal próbált kimászni az árokból, mintha a csak képzeletében létező, lövészárkok mélyére leülő sárgás-zöldes gázok elől menekülne. Felettesei visszarántották, ám arra lettek figyelmesek, hogy a férfi a földre szorítva nem lélegzik. Egyikük gondolkodott, majd megértette; eleresztették, majd hozzávágták az elkobzott gázálarcot. A katona arcára szorította és összekuporodva nagy lélegzetet vett.

- Eszelős. – Vetették oda neki a tizedesek, amint megragadták fegyvereiket és hátrahagyták.

A harckészültség közben a tisztek továbbra is tanácstalanok voltak. Szótlanul kémlelték a német mozgolódást. Hamarosan ismét a jól ismert, torokszorító némaság ült a francia árkokra; a katonák is a túloldalt kezdték hallgatni. Coutan szorosan vállának támasztva tartotta puskáját, nem mozdult, ám szemeit ingerülten forgatta. A Lebel m.1886 csövén és a szögesdrótok kavalkádján túl nem sokat látott; teljes sötétség borult a tájra. Köd keringett az elszenesedett puszta felett, mintha csak gúnyt űzne a franciákból. Aubert-re pillantott, a fiú értett a szóból. Csak sisakja látszott ki az árokból, puskáját pedig kissé a feje fölött, ügyetlenül csúsztatta ki a csatatérre. A ködfoszlányok közül tisztán kivehető német kiáltozás hallatszott. Lámpások fénye villant, dulakodás hangjai, veszekedés, engedetlenség a tisztek felé – legalábbis többen ezt vélték felfedezni a hangokban. Eltelt tíz perc, majd tizenöt, húsz, fél óra, negyvenöt perc, de semmi nem történt. A franciák vártak, néha csendbe borult a német árok, majd újra felerősödtek a hangok. Bár a katonák úgy érezték, egy emberöltőt vártak, nagyjából egy és negyed óra múltán furcsa felfedezést tett egy periszkópot figyelő őrmester, amint Clavier a magasabb rangú tisztekkel tanácskozott. Az őrmester nem tudta mit tegyen, nem szólt feletteseinek, de beosztottjaival sem merte megosztani amit látni vélt. Végül amint erősödni kezdtek a német tisztek harsány, dühös ordításai, Beaumont-ért küldött egy bakát.

- Hadnagy… - Fordult felé, amint a tiszt megérkezett. Átadta neki a periszkópot, a férfi vizslatta a német vonalakat majd, az őrmester felé fordult.

- Mit gondol, mi ez?

- Nincs ötletem, uram.

- Mi történik uraim? – Fordult feléjük egy közelben várakozó katona.

- Vissza a feladatához, katona, netán túl bonyolult az árok falát támasztani? – Felelt Beaumont.

- Nem, uram. – Nyelt nagyot a baka.

Fél perc elteltével Clavier is megérkezett. A periszkóba pillantott ő is, majd felvonta szemöldökét. Beaumont egészen közel hajolt hozzá és fülébe súgta.

- Mit csináljunk? Fegyvertelenül kimásznak, egyre többen. Ha az altisztek meglátják, tűzparancsot adnak. Lázadás is kitörhet, azt hiszik majd vége a háborúnak. – Clavier ajkait harapdálta, majd végigsimított arcán.

- Intézkedjen, Aguste. A nyugati szárny csapatai távolodjanak el az árokfalaktól de maradjanak harckészültségben. – A hadnagy így tett. Utasítást adott a nyugati szárnyban, Clavier nevében, hogy pihenhetnek a katonák, de maradjanak éberek az altisztek. Mikor pisztolylövés dördül a német árokban, a francia csapatok közt nyugtalanság és suttogás támadt.

Újabb idegölő percek teltek el, ám a köd elszállni látszott. A százados és csapata zavargásra lett figyelmes, az egyik előrébb tolt, géppuskás állásban.

Célra tarts, várjanak a parancsomra, hadd érjenek közelebb!

Clavier szemei elkerekedtek amint a szél felé vitte az őrmester szavait. Előrántotta revolverét, majd őrülten rohant az állások felé, ahol a tizedes tűzparancs kiadására készült. Amint odaért megtorpant, senki sem vette észre jelenlétét. Néhány másodperc múlva Beaumont és egy másik hadnagy illetve egy másik altiszt is sarkában termett, a százados pedig teli torokból rákiáltott a problémás szárnyért felelős őrmesterre.

- Őrmester! Vonja vissza az embereket! Gyerünk, tovább várakozunk!

- Mégis mire, uram? Kint vannak az árkokból, rohamra készülnek! Én ágyútüzet is javasolnék! – Clavier zubbonyánál fogva megragadta a férfit, kiragadta katonái sorfala közül majd hatalmas pofon csattant az őrmester arcán.

- Vigyázzon, milyen hangon beszél a tisztjeivel, fiam! – Helyeselt Beaumont.

- Senki nem kíváncsi a maga javaslataira! Nem fogok aknagránátokat szórni a német árkokra Karácsony este, csak mert néhány fritz tiszt összekapott! – Szögezte le a parancsnok, jobb kezében revolverével nyomatékosítva mondandóját. Mire végére ért, a katonák leeresztették fegyvereiket, ám kisvártatva pisztolylövés hallatszott majd újabb altiszt rohant felé a keleti szárny felől fejvesztve.

- No, mi az főtörzs’? – Kérdezte a hadnagy. A főtörzsőrmester sisakját igazgatta, levegőt kapkodva, holtsápadtan magyarázkodni kezdett.

- Uraim, én nem tudtam mit tenni, próbáltam visszatartani őket, én a levegőbe is lőttem kérem de nem tudom…

- Beszéljen már, fiú!

- Néhányan az emberek között úgy látták, németek másznak ki az állásaikból, fegyvertelenül. Páran azt állították, integetni kezdtek azok. Aztán… Aztán elkezdtek a mieink is… Először kidugták a fejüket és rájuk fogtam a fegyveremet, viszont néhány tizedes meg ilyen tiszthelyettes is felmászott, ki, egészen a derekukig az állásból. Akkor én a levegőbe lőttem meg ordítoztam velük és párat sikerült visszafognom de tőlem távolabb… Szóval láttam hogy ketten kint vannak és nincs náluk a fegyverük. Némelyek hallani vélték a Stille Nachtot, meg azokat a latin énekeket amiket Dubois tud és én akkor ideszaladtam a százados úrért.

Clavier és Beaumont összenéztek. A kapitány hideg vérrel válaszolt, amint tokjába helyezte revolverét és meghúzta derékszíját.

- Nos, főtörzsőrmester, jómagam nem vagyok híve a fenyítéseknek. Nem kívánok senkit visszatartani, azok akik kimásznak, hadd tapasztalják meg a saját bőrükön a rheimsi vonal fritzeinek a vendégszeretét. Talán ez majd a társaik kedvét is elveszi a meggondolatlan tettektől. – Azzal sarkon fordult és elindult tisztjei társaságában a megfigyelőállás felé.

***

Újabb tíz-tizenöt perc telt el. Az árkokból előmászott németek közeledtek a nyílt terepre.

- Pierre, te is hallod? – Kérdezte Aubert, barátját. Az ő állásaikban is voltak kisebb zavargások, azonban egyelőre tartották pozícióikat.

- Valami német veszekedést hallok, nem tudom.

- Én az énekekről beszéltem, mintha valaki énekelt volna odaát. 

- Nem tudom, hagyj most. Lehet, hogy tényleg támadni készülnek. De hát így? Itt is-ott is kijönnek az állásaikból, valami nagyon nem stimmel.

- Kíváncsi vagyok mi lehet odakint. – Ekkor Coutant Louis felé fordult. Annyit mondott; ’halál’

Ekkor a Pierre-től néhány állással jobbra lévő egyik férfi láthatóan leeresztette fegyverét, kissé kinyújtózott és lassan felfelé kezdett mászni.

- Vissza a helyére, katona! – Rántotta elő revolverét egy felügyelő altiszt. – Vissza, maga nyomorult vagy…

A katona rá sem hederített.

- Hadd menjen! A flúgos Toussaint! – Nevettek néhányan távolabb.

- Fogják be a mocskos pofájukat!

Fordította feléjük fegyverét az altiszt, majd újra a parancsmegtagadóra célzott. Felhúzta pisztolyát és lőni készült, mikor újabb hangos morajlás támadt tőle balra; újabb két francia indult a kietlen temetőre emlékeztető Senki Földje felé. Francois Toussaint ekkor már tetőtől talpig elhagyta pozícióját, azonban nem vált sem géppuskatűz, sem mesterlövészek áldozatává. A felügyelő tiszt kétségbeesetten leeresztette fegyverét és elszaladt.

A tiszti kar végképp tanácstalan maradt. Úgy érezték egyetlen lövés, egyetlen megfenyített katona elég lenne, hogy lázadás robbanjon ki vagy a németek megijedjenek és vérfürdő kezdődjön Karácsony éjjelén. Időközben Dubois atya is csatlakozott a századoshoz, kíváncsian szemlélte az eseményeket és tájékoztatta társait egy pápai felhívásról, mely békére szólította a harcoló feleket Karácsony napjára - bárhivatalosan egyetlen hadviselő állam sem vette figyelembe a Szentatya intelmeit, Dubois úgy vélte, a németek közt elterjedhetett ennek híre, mely megosztotta őket utána pedig ilyen eseményeket eredményezhetett. Clavier széttárta kezeit, utasítást adott minden tisztnek, altisztnek és tiszthelyettesnek; ne csináljanak a világon semmit. Hagyják a katonákat, ha kíváncsiak, hadd másszanak, ki és ha úgy adódik adják át szívélyes üdvözletét a német parancsnoknak – alkalomadtán gratulálhatnak is neki a november 24-i tüzérségi támadás katonai precizitása miatt.

Így is történt; ingerülten bár, de minden tiszt hagyta, hogy a katonák a maguk útját járják. Meglehetősen zaklatottan és nyugtalanul, de beletörődtek. Fél óra elteltével szinte minden francia és német közkatona a senki földjén állt, fegyvertelenül. Coutant is izgatta a dolog, társai unszolására kimerészkedett, Aubertet pedig semmi pénzért sem lehetett volna visszatartani. Pierre annyit kért tőle, maradjon a háta mögött mindvégig és ha akár egyetlen pisztolylövés is eldördül, ne várjon senkire, ne gondolkodjon, rohanjon fejvesztve, vissza a francia árokba. Néhány tiszt is csatlakozott később, ők leginkább magyarázatot kerestek a németek viselkedésére, felfoghatatlan volt számukra mindaz, ami történik. Látva a tömegeket, ahogy elhagyják állásaikat és a németek felé ballagnak, Clavier, Beaumont és Dubois is követték őket. Persze a százados pontos instrukciókkal látta el tisztikarát, megnevezte ’utódját’ is, arra az esetre, ha mégis, bármi történne velük.

Legnagyobb meglepetésükre semmi sem történt, ám aznap éjjel nem ez volt az egyetlen megdöbbentő dolog mely Claviert és társait fogadta; a százados később túlélte a Nagy Háborút, ám élete hátralévő részében sem talált magyarázatot arra, amit 1914. december 25-én éjjel egy Friedrich von Donnerstein nevű német őrnagy mondott neki arról, miért döntöttek úgy emberei, hogy kilépnek a rettegett Senki Földjére. Donnerstein őrnagy szerint ugyanis emberei a franciák példáját követve kezdtek el parancsokat megtagadni és fegyvertelenül elindulni a harcmezőn. Állítása szerint a katonák kora este zavargásokra lettek figyelmesek, majd lámpások, fények ugyancsak zavaros villogására, ezután másfél órával újabb kiáltozásokra, ordításokra. Ekkor harckészültséget rendeltek, majd az emberek közt suttogás támadt, mikor a francia árokban pisztolylövés harsant, ezután valaki kék egyenruhás, sötét alakokat látott és énekeket vélt hallani.

A francia tisztek szótlanul álltak. Donnerstein és emberei nem akarták elhinni az ő történetüket, nem kívánták meghazudtolni ellenfeleiket, ám hitetlenül pislogva szajkózták reakcióként saját tapasztalataikat. Óráikat is egyeztették, cigarettára gyújtottak, miután vitába keveredtek néhány közkatonát is odahívtak a tömegből mind a németek mind a francia tisztek, tanúskodni. A franciák közt ott volt Pierre és Louis is, ám akárhogy tanakodtak, próbálták felidézni ezen estét, semmi racionális magyarázatra nem jutottak. Aubert és Coutant hátrahagyva tiszteiket, elindultak társaik felé.

- Szerinted mi történt?

Kérdezte komolyan Louis. Barátja zsebre dugta kezeit, leszegte fejét, majd megvonta vállát.

- Talán... kicsit minden olyan lett, amilyennek mindig is lennie kéne. - Felelte, majd megtöltötte kopottas bruyere pipáját.