Már csaknem egy teljes hónapja ítéletidő sújtotta a Vadász erdőjét. Folytonos, szakadatlan esőzés, mennydörgés, olykor borsónyi jég dörömbölt kicsiny kunyhója ablakain. Ha kinézett szobájából és szemét a vénséges tölgyek lombkoronái felé emelte, nem látott mást, mint vészjósló félhomályt, sötétséget és bizonytalanságot. Ha kilépett ajtaján, csizmája mélyen elmerült a gusztustalan sárban, néhány lépés után pedig csúszkálni kezdett. A férfi gyűlölte mindezt, alig-alig emlékezett már, hogyan nézett ki az Erdő az utálatos vihar és sötétség előtt.

Azonban hamar felismerte, elpusztul, ha tétlenül várja az elemek megnyugvását, így egy napon, mikor elfogyott élelme, megragadta íját, erszényébe némi kenyeret tömött, kulacsát megtöltötte az eső vizével, és elindult az úton a rengetegbe, melyet úgy ismert, mint a tenyerét, ám most mégis idegennek tűnt. 

Napokig bolyongott az Erdőben, oly sokáig, hogy szinte félt, sosem talál vissza viskójához és a napsugarak békéjét sem fogja többé élvezni. Szarvasra vadászott, igyekezett hát olvasni a föld nyomaiban, ám a kíméletlen zivatar és a köd nem engedte. Egy napon, nem tudván, hogy éjszaka vagy nappal van, lekuporodott egy fa tövébe és a nyakában lógó saskörmöt kezdte szorongatni. Levette, kezébe fogta és buzgón vizslatni kezdte.  Ez volt az utolsó kapaszkodó melyben bízott, mely nélkül képtelen volt vadászatra indulni. Egy bennszülöttől kapta egykor, aki biztosította, hogy sosem lesz sikertelen a küzdelme, ha a sas körmét magánál hordja. Erre gondolt hát a Vadász, hogy lehetetlen, hogy elbukjon, míg az ősi totem vele van. Finoman erszényébe csúsztatta a bálványt és sártól cuppogó csizmáiban, kalapja karimáján szüntelenül pattogó esőcseppek zaját hallgatva feltápászkodott. 

Feltápászkodott és újra útnak indult. Egy nyílvesszőt helyezett fegyverébe és várta, hogy felbukkanjon a vad, mely életét jelentette. Letörölte homlokát, megvakarta szakállát és tört az immár napok óta száradt kenyérből. Gyengének érezte magát, úgy érezte, a vihar, mely körülveszi, egy nap majd felemészti. 

– Bár uralhatnám az elemeket, az eget és a földet! 

Sóhajtott fel keseredetten, amint az ég gigászit robbant a lombkoronák felett, mintha dacosan számon kérné a Vadászt kevély kívánsága miatt. 

– Legalább velem van a sas körme, s segít majd boldogulnom a szilaj Erdőben. 

Nyugtázta a dühöngő világot mely körülvette őt. Felidézve magában a néhai vén bennszülött szavait és ezáltal új erőre kapva úgy érzékelte, a vihar egyszerre csillapodik. Határozott léptekkel menetelt moha fedte korhadó farönkökön és megduzzadt csermelyeken át célja felé, pattanásig feszült érzékekkel készen a várva várt állat felbukkanására. Újra tört a kenyérből, s kortyolt a vízből. Ujjait végighúzta nyilvesszője tollain, s egy pillanatra elgondolkodott, milyen messze lehet vajon viskójától? A vihar talán az oka, hogy a vadak és az Élet eltűntek otthona közeléből? 

Végtelennek tűnő hosszú órák ólmos vánszorgása után végre egy magaslatra ért. Kalapját sűrű szemöldökébe húzva komótosan szétnézett az alatta elterülő Erdőn, s a távolban mozgásra lett figyelmes. Egy gyönyörű, büszke bika nemes alakjának sziluettjét vélte felfedezni. Óvatosan, a fák takarásában, guggolva indult felé, majd rutinos, tapasztalt mozdulatokkal felhúzta íját, s célba vette prédáját. Reszkető kezével már elengedni készült az ideget, azonban leengedte egy pillanatra a fegyvert. Erszényébe nyúlt, a sas körmét akarta markába szorítani, szinte hálát adva a jóért amit hozott neki. Amint az oldalán függő vászonzsákban turkált, egyszerre csontig hatoló félelem, szorongás és aggodalom fogta el; sehol sem találta totemét. A következő pillanatban úgy látta, a lombok fölött minden eddiginél pokolibb, szinte apokaliptikus felhők gyűlnek, tele haraggal és veszéllyel.

– Bizonyára kirántottam erszényemből, mikor megtörtem a kenyeret. – Dünnyögte magában. Felemelkedett, majd gyorsan újból felhúzta fegyverét, szinte veszetten, s útjára engedte a nyílvesszőt. A szarvas megugrott, a vékony pálca pedig eltűnt az Erdő sötét ködjében. A Vadász biztosra vette, hogy vége van; vége van mindennek és élete hátralevő részét a homályos, ürességben, fájdalomban és egyedül kell töltenie.

Az esőzés végeláthatatlansága közepette azonban fémes csattanás ütötte meg fülét. Abból az irányból jött, amerre a vessző szállt. Nem tudta, mit találhatott el, sietős léptekkel megindult hát a hang irányába, és kisvártatva egy kunyhó formája bontakozott ki előtte. Hosszú napok után a koszos, igénytelen üvegablakokban át szűrődő volt az egyetlen fény, amit látott. Hirtelen azt hitte, olyannyira eltévedett az Erdőben, hogy véletlenül hazatalált, azonban ez a hely más volt, mint otthona. Olyan, mint az ő szegényes kis viskója, de mégis nemesebb.

Közelebb lépve megértette a hang forrását. A házikótól nem messze, egy kút fölött függött egy fémvödör, mely behorpadt a célt tévesztő nyílvessző vashegyétől. Amint meglepetten bámulta a semmiből előbukkant, öreg kunyhót, ajtó nyílott, s egy ember alakja bontakozott ki a kiszűrődő, kellemes fényből.

– Gyere be, ha megfáradtál a viharban. 

Szólalt meg a kicsiny, törékeny öregember. Szakadt, régi ruhákat hordott, szinte igénytelennek tűnt, mégis bizalomgerjesztőnek. A Vadász elcsigázott léptekkel megindult az ajtó irányába, amint belépett pedig úgy érezte, végre megkönnyebbül – ám nem volt teljes megkönnyebbülése, fejében ott motoszkált a csalódottság és vereség, a halálfélelem érzése. 

– Véletlenül találtam el a kutadat, Öreg. Szarvasra vadásztam éppen. – Magyarázkodott.

– Láttam, hallottam, hogy jössz, Vadász. Várd meg velem a vihar elcsendesülését.

– Csaknem egy hónapja szakadatlanul tombol ez az istentelen, pokoli idő. Te hiszel benne, Öreg, hogy egy nap elmúlik?

– Mitől volna istentelen és pokoli? – Fordult a Vadász felé ráncos arcával, amint hellyel kínálta és egy kehelyért nyúlt, majd átadta azt vendégének.

– Mióta tart, egyedül vagyok. – Felelt a Vadász. – Nincs már semmi, amire számíthatnék. 

– Hát nem látod, hogy az Erdőben mindig az Élet vesz körül? 

– De a vihar halált és fájdalmat hoz, ez pedig rossz.

– Kik vagyunk mi, hogy döntsünk arról, mi a jó, s mi rossz? – Sóhajtott az Öreg, miközben bort töltött vendégének. – A tücsök rossznak, s gonosznak gondolja talán a cickányt, az pedig ugyanezt gondolja a sasról? Honnan eredt a víz, mellyel kulacsodat megtöltötted? 

A Vadász elgondolkodott, de nem felelt. Körbenézett a házban; gyönyörűen megmunkált fabútorok vették körül. Az ablak mellett ült egy vaskos padon, súlyos, rönklábakon álló asztal mellett, vele szemben pedig az Öreg, végig körülöttük pedig évszázadosnak látszó könyvek a fapolcokon.

– Honnan volt pénzed a mesteremberekre, akik mindezt megcsinálták neked? – Ámult el a Vadász a csodásan elkészített faanyag láttán.

– Magam vagyok a mester, s máshoz nem is értek ezen a világon. De ne gondold, hogy nem volt mindez drága! 

– Hogyan lett volna drága? Hiszen neked csak a szerszámokat kellett beszerezned. 

– De elvettem az Életből, mely körülvesz minket. A kehely, melyből bort kortyolsz, egykor büszke tölgy volt, mi rigóknak, fecskéknek, mókusoknak, fakopácsoknak és hernyóknak volt egyetlen otthona. 

– Úgy véled hát, rosszat tettél mikor elvetted ezt tőlük?

– Csak beszélek neked, Vadász, de a szavaim nem jutnak el hozzád. Vannak az Erdőben, kik rossznak gondolhatnak engem, de az Élet nem ezt teszi. Nem figyeltél mikor a cickányról és a sasról meséltem neked? 

– Csak nem értettem. Azt mondtam a vihar rossz, majd rébuszokban beszéltél.

– Akkor felelj; rossznak gondolhatja a cickány sast?

– Bizonyára, hiszen elveszi életét. Ha én volnék a cickány, gyűlölném a sast. 

– Te a sasnak csak a karmait látod, Vadász. A viharban is csak a pusztulást, mennydörgést és sötétséget veszed észre.

– Mit kéne hát látnom?

– Vérszomjas fenevad helyett láss gondoskodó anyát, ki fiókáit táplálja. A rigók, fecskék, mókusok és fakopácsok elvesztették otthonukat, cserébe lásd, az életed megmenekült, s bort élvezhetsz.

– S mindez merre tart? Mi mindennek a jelentése?

– Hogy amit eddig rossznak s gyűlöletesnek tartottál talán csodálatos adományokat rejthet. Talán a halál nem hozhat új Életet? Ezen a földön nem kívánhatjuk önmagában egyiket sem, s nem létezhetnek egymás nélkül. Vadász vagy, egész életedben az Erdőben éltél és mégsem látod a körforgást? 

– Látom, de nehéz felfognom. – Biccentett a látogató.

 A kiürült kelyhet eltolta maga elől, majd mélyen az Öreg megfáradt szemeibe pillantott.

– Éhes vagy, látom. – Szólt a bölcs.

– Éhen veszek, ha nem adsz ennem. Nincs már kenyerem. – A vénember óvatosan feltápászkodott, a konyha felé indult, s frissen sült, gőzölgő kenyeret hozott a Vadásznak.

– Hogyan mulasztottad el életed szarvasát? Láttam amint menekült. Jó vadász vagy és könnyedén elejthetted volna.

– Honnan tudhatnád jó vadász vagyok-e, Öreg? Hiszen nem is ismersz engem. 

– Jobban ismerlek, mint azt gondolnád. Mindig látlak téged az Erdőben, etetem szarvasaidat, makkot szórok a vaddisznóknak, téli szállást készítek a madaraknak; nekik, akik számodra életet adnak. 

– Akkor hát hogyan lehetséges, hogy sosem vettelek észre téged? – Kerekedett el a Vadász szeme. 

– Magadnak tedd fel a kérdést. Miért nem látsz engem, mikor tiszta az idő és az Erdőt járod? – Felelt a másik. – Hát meséld el végre! Hogyan szalasztottad el szarvasodat?

– Elhagytam a sas körmét. Egy totemet, mely sikert hozott eddigi vadászataimba. Enélkül elveszett vagyok.

– Elveszett vagy?

– Bizonnyal. 

– Hogyan kívánhatsz uralkodni az Erdőn, ha fölötted egy kicsiny tárgy teszi ezt? Ha egy dolog, szokás, bármi, így meghatároz téged?

– Ura voltam az Erdőnek, míg velem volt a sas körme. Ennek most vége.

– Vége? Talentumaid és mivoltod ellenére ily könnyen lemondasz Erdődről? Nem vagy szabad, Vadász, s az egyetlen, ami gátat szab szabadságod előtt az önnön kétséged saját magadban. Láthatod; vélt erőd csak addig tart, míg totemed el nem hagyott téged. 

– Talán mit most rossznak érzek, jóba fordul át? Mint a példázataidban? 

A vihar odakint enyhülni látszott. A Vadásznak úgy tűnt, a heves esőzés alábbhagyott.

– Talán azáltal, hogy elhagytad totemedet, erősebb és jobb leszel, mint azt a sas körmének birtokában valaha is álmodni merted volna. 

– S mindehhez kellett a pokoli vihar. – Az Öreg csak bólogatott. 

– Csaknem negyven napon át pusztított itt, az Erdőben. Meggyötört téged, Vadász, látom rajtad. De hát a piszok, a sár és az éles kövek a föld mélyében valahol nem fakasztanak kristályvízű forrást? 

Odakint egyre jobban tisztult az Erdő. Halovány napsugarak hatoltak be az Öreg piszkos ablakain, a Vadász pedig egyre nyugodtabban falatozta, sőt szinte falta a kenyeret, amit jótevője adott neki. 

– Nappal van hát? – Fordult a látogató a kinti világ felé. Az Öreg ismét, komótosan biccentett. 

– Menj, hiszen rád vár az Erdő. Ne keresd az úton totemedet, ne vizslasd lehajtott fejjel a sáros földet. Emeld tekinteted fel, a lombkoronák irányába ahonnan átszűrődik a hűs szellő és a bársonyos napsütés. Csak bízz és élj szabadon. 

A Vadász feltápászkodott az asztaltól. Csendben fejébe nyomta kalapját, megragadta íját, s egy hálával telt búcsúzó pillantás kíséretében kilépett a viskó ajtaján.

Odakint minden újra ismerős volt; a fák, az ösvények, a madarak káprázatos csiripelése, a szarvasbikák bőgése a távolban. Vissza sem nézett megmentője kunyhójára  - amint azonban elindult otthona felé, valami olyat is érzett, mit régóta nem. Érezte a hűs, tüdejét simogató friss levegőt, mely a vihar után szállt az Erdőre és megnyugvást adott a benne lakozó Életnek. 

Csakhamar hazatalált a megszokott ösvényen, s bár hiányérzete volt, az Öreg szavait igyekezett követni. Egy pillanatra a földre nézett; sarat, piszkos köveket és gyökereket látott. Ezután szemeit a lombok fölé emelte, s kellemes, megnyugvást rejtő érzés fogta el. 

Sokszor próbálta ezután a Vadász újra megkeresni az Öreg viskóját, hiszen úgy érezte adósa maradt. Ajándékot akart neki vinni, beszélgetni vele, ám eleinte úgy vélte ismét eltűnt szeme elől, hiszen bármerre járt az Erdőben, nem látta őt. Majd egy napon, eszébe jutottak a vénember szavai; „etetem szarvasaidat, makkot szórok a vaddisznóknak s téli szállást készítek a madaraknak”. Ettől fogva a Vadász mindig látta Őt; látta az Erdőben lakozó életben, a szarvasgidákban, madárfiókákban s a föld mélyéről feltörő kristályvízű forrásban.